Elsőre merésznek tűnhet a párhuzam Vietnam és Szíria között, ezért elöljáróban tennénk egy-két megállapítást:

A vietnami konfliktust tartják minden idők harmadik legpusztítóbb konfliktusának, melynek 20 évében több mint 5 millió ember vesztette életét. Az első indokínai háború folytatásaként is ismert vietnami polgárháborúba két nagyhatalom: előbb Franciaország, 18 évvel később pedig az Egyesült Államok törte bele a bicskáját.

Franciaország az 1950-es években próbálta saját kezében tartani gyarmatait, így Vietnamot is. 1954-ben azonban az európai nagyhatalom bedobta a törülközőt, miután súlyos vereséget szenvedett a Ho Si Minh vezette észak-vietnami felszabadítási csoporttól, a vietkongoktól. Párizs ezzel nemcsak egykori gyarmatát vesztette el, hanem a súlyos belpolitikai viharok révén saját kormánya is belebukott az ázsiai kudarcba.

A béketárgyaláson Vietnamot két részre osztották – a határt a 17. szélességi foknál húzták meg –, de a legtöbb résztvevő állam aláírt egy szerződést is, amelyben az állt: 2 év múlva szavazást kell tartani az egyesülésről a két országrészben. Vietnam északi része tehát maradt Ho Si Minh kezében, a déli felén pedig az ország egykori császára, Bao Dai lett a vezető.

A "békés állapot" nem tartott sokáig, hiszen egy év múlva felkelés történt Saigon városában, mindezzel végérvényesen kirobbantva észak és dél háborúját.

A hidegháború egyik "esszenciája" az volt, hogy az akkori világrend két nagyhatalma, a Szovjetunió és az Egyesült Államok is beszállt a polgárháborúba, előbbi ugyanis a kommunista Ho Si Minh-t, utóbbi Dél-Vietnamot támogatta. A konfliktus elején már látszódott: Washington csupán azzal a technikával, hogy anyagilag és kiképzőkkel támogatja a Vietnami Köztársaság Hadseregét, nem tudja saját javára billenteni a mérleg nyelvét. A későbbiekben hiába bombázta a vietkongokat éveken át az amerikai légierő, hiába harcoltak katonáik, hiába hajtottak végre számos puccsot, mégsem tudták elvágni a kommunisták utánpótlási vonalait – Vietnam így Washington számára egy bő évtizeden át tartó kudarc lett, amelyet csak fokozott az egyre növekvő belpolitikai és társadalmi elégedetlenség.

1973-ban végül az Egyesült Államok lezárta a maga részéről a polgárháború, ugyanis a titkos, 1972-es párizsi egyeztetéseket követően megegyezett a kommunistákkal, majd 60 napon belül kivonta harcoló egységeit az országból. Ezzel mindenki számára egyértelművé vált, hogy Dél-Vietnamnak már csak hónapjai vannak hátra. Bár az országot ezután egy nemzetközi testületnek kellett volna irányítania, konkrét eredményt azonban nem tudtak felmutatni. A szakértők jóslatai pedig szinte borítékolhatóak voltak: Észak 55 nap alatt lerohanta Dél-Vietnamot.

A több mint 5 éve elhúzódó polgárháborúban eddig több mint 250 ezer ember esett el, 11 millióan pedig kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. A szíriai polgárok a jelenlegi politikai elit diktatórikus hatalomgyakorlása ellen vonultak utcára. Eleinte még csak reformokat követeltek, később azonban a békés tüntetések zavargássá, majd polgárháborúvá fajultak.

Szíriában az egyik póluson a már évtizedek óta hatalmon lévő Asszád család van, akinek első számú célja az, hogy hatalmát nemcsak a saját országa felé, hanem a nemzetközi politikában is legitimálja, a felkelőket pedig terroristáknak titulálják. A másik pólust a Szíriai Szabad Hadsereg adja, amely leginkább szunnita felkelőkből és a hozzájuk csapódó szervezetekből áll. Számukra a legfontosabb az, Bassár el-Asszád elnök távozzon a hatalomból, de követelik a politikai foglyok szabadon engedését, illetve a nemzetközi segélyszállítmányok mihamarabbi beindítását az irányításuk alatt lévő területekre is. Harmadik pólusként pedig ott vannak még a kurdok is, akik egyszerre kerültek összetűzésbe a kormányerőkkel és a felkelőkkel.

Szíriának – ahogy Vietnamnak is – meg van a hidegháborús "esszenciája", ugyanis a többségében szunnita felkelők mögött hivatalosan ott áll Szaúd-Arábia, Katar, az Öböl-menti államok, Törökország, az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország; a kormányerőket pedig síita Irán, a libanoni Hezbollah, 2015 szeptemberétől pedig Oroszország támogatja.

Február 1-én fontos történelmi pillanatot élhettünk át, ugyanis az ENSZ kezdeményezésére – nagy harcok árán, de egyelőre nem túl sok eredménnyel – Genfben asztalhoz ültek a polgárháborúban harcolók képviselői. A nyomás hatalmas, hiszen az Európára nehezedő migrációs hullám javarészt a szíriai konfliktusnak köszönhető, másrészt az ország területén tartózkodó szélsőségesekkel is előbb-utóbb le kell majd számolni.

Az ENSZ próbál tanulni a hibákból, hiszen a 2014-es kudarc után nem szeretne újra lyukra futni a világ Szíria kapcsán. Staffan De Mistura, ENSZ megbízott teljesen más megközelítéssel próbálja megközelíteni az ellentéteket. Egyrészt 6 hónapos tárgyalás-sorozatot tervez, melynek az elején a tűzszünet megkötését tűzte ki célul. Hogy minél hatékonyabb legyen az egyeztetés, a felekkel először külön szobákban tárgyalnak a tűzszünetről. Másrészt igyekszik mindenkit asztalhoz ültetni, akik stabilizálhatnák az országot.

Ugyanis de Mistura február 25-re halasztotta a következő találkozót, miután már kedden megakasztotta az ellenzék a tárgyalást. Azt mondták, hogy amíg nem kapnak előzetes garanciát feltételekre, addig az de Misturával sem tárgyalnak.