Ennek a mind politikailag, mind jogilag is abszurdként jellemezhető helyzetnek alapvetően két feloldhatatlan akadály ágyazott meg. Egyrészt, hogy Theresa May brit miniszterelnök több ízben sem tudta a londoni alsóházzal elfogadtatni a Brüsszellel még tavaly novemberben kötött, 585 oldalas Brexit-megállapodást. Másrészt a Munkáspárt vezetőjével, Jeremy Corbynnal több, nemrégiben intézett személyes tárgyalás után sem tudott May egy olyan kompromisszumos tervben megállapodni, amely alapján úgy tudna az ország rendezetten kilépni az unióból, hogy az Egyesült Királyság és Írország határának – ami a személy- és áruforgalmat illeti – szabad átjárhatósága megmaradjon, valamint a szigetország vámuniós kötelezettsége megszűnjön.

Tehát annak ellenére, hogy a lisszaboni szerződés erre vonatkozó 50. cikkelyét már 2017 márciusában aktiválta a kormány, két éven keresztül nem tudta kidolgozni a brit EU-tagság megszűnéséről szóló megfelelő feltételeket. Így Nagy-Britannia kénytelen május 23-án egy olyan európai parlamenti választást lebonyolítani, amely nemcsak az ország politikai értelemben vett integritását, hanem az állampolgárok egy népszavazáson kinyilvánított demokratikus döntésének jelentőséget is nagymértékben erodálja.

Hogy mennyire foglyul ejtette a brüsszeli bürokrácia, a német, valamint francia politikai és a gazdasági lobbi az Egyesült Királyságot, hűen érzékelteti, hogy hiába kilépéspárti a kormányzó Konzervatív Párt és még a legnagyobb ellenzéki tömörülés, a Munkáspárt is, 2017 óta képtelen a szigetország kellő erőt felmutatni annak érdekében, hogy végleg megszabaduljon Brüsszeltől.

S ezt nemcsak a kormány részéről intézett gyenge tárgyalási kísérletek támasztják alá, hanem az olyan vérszegény politikai kiállások is, amelyek sorozatát produkálta az elmúlt hetekben, hónapokban a többi, szintén kilépéspárti szervezet, jelesül a Munkáspárt, a UKIP, a DUP vagy az UUP.

Ennélfogva a kiszámíthatatlan és gyakran a politikai logikával teljes mértékben ellentétes események alapjaiban rengették meg a brit politikai piacot: a hagyományos értelemben vett elitpártok támogatottsága drasztikus zuhanásba kezdett, míg az alapvetően protestszavazatokat bezsebelő establishmentellenes szervezetek számai stabilizálódtak vagy növekedtek.

A legfrissebb felmérések szerint az Európai Konzervatívok és Reformisták frakcióját gazdagító Konzervatív Párt a januári, bőven 30 százalék feletti támogatottságából májusra elveszítette szavazóinak a kétharmadát, ezzel – a YouGov május 8. és 17. között reprezentatív módon készített felmérése szerint – mindössze 9 százalékon áll. Az évet szintén erősen, 30 százalék felett kezdő Munkáspárt (Európai Szocialisták Pártja) a kormányzó párthoz képest valamelyest mérsékeltebb módon, ám szintén zuhanó röppályát írt le, jelenleg 15 százalékon áll. A korábban Nigel Farage nevével fémjelzett brit függetlenséget képviselő UKIP (Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája) januártól májusig egy erőteljes hullámzást produkált: a téli időszakban 10 százalékot, a tavasz beköszöntével 19 százalékot, ám májusra már csak 3 százalékot tudott magáénak a szervezet.

A Liberális Demokraták (ALDE) ugyanezen a távon a kezdeti 8 százalékból viszont egy erőteljes növekedést mutattak a jelenlegi 17 százaléknyi támogatottságukkal. Azonban amely minden pártot magabiztosan megelőzött, az a Nigel Farage és néhány prominens volt konzervatív párti politikus által alapított Brexit Párt, mely az áprilisi bemutatkozását követően immár 34 százalékon áll, ezzel toronymagasan vezetve a pártversenyt.

A fenti adatokból jól látható, hogy a közvéleményt eddig meghatározó módon alakító pártok – a konzervatívok, a szocialisták és valamelyest a UKIP – a 2016-os népszavazástól számítva mostanra érték el támogatottságuk legmélyebb pontját. A választók ugyanis több mint két éven keresztül szembesültek azzal, hogy a direkt demokrácia adta eszközöket és az abból fakadó folyamatokat a jelenlegi politikai elit vagy akadályozza, vagy egyáltalán nem is számol velük. S ez a választói felismerés – ami a szavazói attitűdöt illeti – a kezdeti kiábrándultságból a büntetni akarásba fordult át.

Amennyiben a jelenlegi prognózisok a szigetországban csütörtökön esedékes európai parlamenti választások végeztével valóra válnak, úgy minden bizonnyal rekordmennyiségű, 32 képviselőt delegálhat az Európai Parlamentbe a néhány hónappal ezelőtt még nem létező Brexit Párt. A második helyen végezne a Munkáspárt mindössze 12 képviselővel, ezt követően a Liberális Demokraták 10, a Zöldek 8, a Konzervatív Párt pedig csupán 4 képviselői hellyel számolna.

A brit konzervatív és szocialista párt összeomlását követően Nigel Farage tökéletes ütemezéssel, áprilisban meg is alapította a Brexit Pártot. Miután az ikonikus szuverenista kilépett a UKIP-ból egyes új párttagokkal való összeférhetetlenségre hivatkozva, jelezte is, hogy amennyiben az európai parlamenti választásokig nem sikerül megállapodnia a kormánynak Brüsszellel, személyére a jövőben is számíthat az ország.

A kezdeti kritikák ellenére nemcsak a politikai elemzők, hanem a választók is hamar megértették, hogy Farage egy olyan recept alapján élesztette újjá a 2016-os sikeres népszavazás eredményéből adódó, tetszhalott állapotban lévő politikai jelentőségét, amely akár alapjaiban véve változtathatja meg nemcsak az európai, hanem a brit belpolitikát is.

Ugyanis Farage Brexit Pártja nemcsak a protestszavazók dühéből építkezik, hanem abból is, hogy szakított az egyre inkább jobbra tolódó korábbi pártjával, a UKIP-pal. Így a jelenlegi vetélytársai közül szinte egyedüliként képes Nagy-Britanniában azt a Nyugat-Európában egyre divatosabb üzenetrendszert hitelesen közvetíteni, miszerint szervezete meghaladta a jobb- és baloldali megosztottságot. Ennélfogva mindkét domináns párt – Munkáspárt és Konzervatív Párt – kiábrándult szavazóira egyszerre számíthat, markánsabb ideológiai konfliktusok kockázata nélkül.

A párt hitelességét nagyban növelte az is, hogy nemcsak prominens, volt konzervatív párti politikusok – Ann Widdecombe, Annunziata Rees-Mogg, Brian Monteith – csatlakoztak a szervezethez, hanem olyan közéleti személyiségek is a támogatásukról biztosították a pártot, akik jelentős mértékben befolyásolják, alakítják a brit közbeszédet (Douglas Murray, a Spectator újságírója, Tim Montgomery a The Times volt újságírója, Dereck Chisora nehézsúlyú ökölvívó, Lee Hurst humorista). A fent említett robbanásszerű növekedésből pedig arra lehet következtetni, hogy azt a politikai értelemben vett légüres teret, amelyet az összeomló establishment hagyott maga után, egy jó ideig képes lesz betölteni a Brexit Párt.

Bár a britek három évvel ezelőtt a kilépésre szavaztak, és kezdetben úgy tűnt, hogy nem fognak többé EP-választást tartani az Egyesült Királyságban, május 23-án, csütörtökön mégis az urnákhoz járulhatnak majd. Theresa May október 31-ig kért haladékot az EU-tól egy újabb Brexit-deal kidolgozásáig, amit ha sikerrel elfogad az összes fél, akkor a britek végre kiléphetnek majd az unióból. Kérdés azonban, hogy a kialakult helyzet hogyan befolyásolja majd a csütörtökön tartandó EP-választást a szigetországban? Hiszen ha az október végi Brexit-deal sikeres lesz, akkor a britek most nem 5 évre választanak képviseletet maguknak az EP-ben, hanem alig fél évre. Ebből kifolyólag előfordulhat, hogy rekordalacsony lesz a részvétel az Egyesült Királyságban, és érdektelenségbe fullad az egész, ugyanakkor egyes jóslatok szerint a 23-i szavazás egy indulatos protestvoksolás is lehet a politikai elit és a brüsszeli bürokráciával szemben.

Felmerül azonban: ha a britek alig fél évre választanak maguknak képviseletet, az nem növeli-e meg a politikai korrupció kockázatát az Európai Parlamentben? Továbbá felmerül az a kérdés is: ez a folyamatos kilátástalan helyzet milyen mértékben fogja destabilizálni a brit politikai rendszert, a gazdaságot és a társadalmat? Egyes értesülések szerint Theresa May egy újabb referendum kiírását is lehetségesnek tartja. A brit miniszterelnök kedden azt mondta, hogy a brit EU-tagság megszűnésének törvénybe foglalását célzó tervezet lehetővé teszi az alsóházi képviselőknek, hogy szavazzanak egy újabb népszavazás lehetőségéről is.

Ez pedig tovább mélyíti a kilátástalanságot a Brexit kapcsán, amiért nemcsak a brit politikai elit, hanem az uniós bürokrácia is felelős. A nagy diplomáciai-politikai huzavona közben sokan megfeledkeznek a pénzpiaci veszélyekről is. Egyes tőzsdei elemzők és pénzügyi szakértők szerint az elhúzódó és kilátástalannak tűnő Brexit komoly negatív hatást gyakorolhat az angol fontra, de hosszú távon veszélyes lehet a válságból válságba bukdácsoló eurózónára is. A politikai destabilizáció és a „se veled, se nélküled” Brexit pedig a pénzügyi spekulánsok malmára hajthatja a vizet. A fonttal szembeni spekulációknak már történelme van Nagy-Britanniában.

Az egyik ilyen történelmi jelentőségű spekuláció pedig ki máshoz is lehetne köthető? Soros György már régóta kísérti a briteket. A pénzügyi spekuláns hosszú évek óta hatással van az Egyesült Királyság pénzügyi és politikai helyzetére is. Az angol font elleni egyik támadása majdnem katasztrófához vezetett a kilencvenes években.

1990-ben a német gazdaság még az újraegyesítésből adódó nehézségek ellenére is erősebb volt, mint az angol. Ennek ellenére az angolok 2,7 márka felett akarták tartani a font árfolyamát. Ezen próbálkozásuk közben magasan tartották az alapkamatot és az inflációt is. Számos devizaspekuláns, Soros Györggyel az élen, úgy vélte, hogy egy ilyen fix átváltási ráta nem tartható fenn sokáig a piaci erőkkel szemben. Ezért „shortpozíciókat” kezdtek felvenni az angol fonttal szemben. Soros a következő pár év alatt egyre nagyobb kölcsönöket vett fel, hogy növelni tudja pozícióját. Közben Anglia két számjegyűre növelte az alapkamatát, megpróbálva ezzel befektetőket odacsábítani. Az angol kormány azt remélte, hogy ezzel a lépéssel sikerül a nagymértékű eladói nyomást ellensúlyozniuk, és nagymértékű vételi nyomást teremteniük.

Időközben, a kamatok kifizetésekor jött rá a John Major vezette angol kormány, hogy több milliárd fontjába fog kerülni a font védelme, amit nem tudott megengedni magának. Így történhetett meg 1992. szeptember 16-án, hogy Soros György térdre kényszerítette az angol jegybankot (Bank of England), ezzel rengeteg angol embert tönkretéve. A „fekete szerda” névre keresztelt gyásznap az egyik legnagyobb pénzügyi tragédiának számít az angol történelemben. Soros Györgynek köszönhetően a brit árfolyamrendszer teljesen összeomlott, továbbá az ország kimaradt a közös európai valuta, az euró létrehozásából is. Míg angolok ezrei kerültek utcára, addig Soros kb. egymilliárd dollárt keresett ezzel a húzásával.

A magyar származású spekuláns pár nappal a 2016. június 23-i referendum előtt a The Guardian hasábjain írt arról, hogy milyen veszélyeket rejthet a Brexit, azaz a britek unióból való kilépése. A milliárdos spekuláns hosszú sorokon keresztül kritizálta David Cameron akkori miniszterelnököt, és a maradásra szavazást javasolta a briteknek. Véleménycikkében cinikusan a következőt írta:

– írta a milliárdos spekuláns, majd hozzátette, hogy a Brexit következményei durvábbak lehetnek, mint – az amúgy általa előidézett, és fentebb említett – fekete szerdáé.

Most már tudhatjuk, hogy Soros képmutató intelmei valójában cinikus jóslatok voltak arra vonatkozóan, hogy hogyan fog bosszút állni a briteken, ha a kilépésre szavaznak.

A válasz összetett: Sorosnak kettős érdeke lehet a Brexit elnyújtásában és a politikai destabilizációban. A hosszan elnyúló, eredménytelen Brexit egyrészt a pénzügyi spekulánsok malmára hajtja a vizet, és remek shortpozícióknak ágyaz meg, amiből a Soros-félék nyerészkedhetnek. Így a spekulánsnak elemi érdeke, hogy a Brexit-deal minél tovább húzódjon, vagy sikertelenségbe torkolljon, és többéves huzavona után végül meghiúsuljon a britek kilépése.

Másrészt Sorosnak az is érdeke, hogy a britek feltétlenül szavazzanak a 2019-es EP-választáson, hiszen az egyik legvalószínűbb forgatókönyv szerint a brit szavazatok Soros emberének, Frans Timmermansnak az esélyeit növelik a bizottsági elnöki szék megszerzésére.

A jelenlegi erőviszonyokat tekintve, a brit EP-szavazás 12 és 21 közötti mandátumot hozhat a Timmermans vezette szocialista frakciónak a brit Munkáspárt által. Ez már komolyan veszélyeztetheti Manfred Weber bizottsági elnöki ambícióit, figyelembe véve, hogy a britek voksaival is számoló kalkuláció szerint a szociáldemokrata, zöld-, liberális és Macron-párti képviselők együttesen 41,5 százalékos mandátumarányra esélyesek. Ezeket a bevándorláspárti tömörüléseket erősíthetik Liberális Demokraták (10) és a Zöldek (8) mandátumai is.

Ha pedig ez a forgatókönyv érvényesül, akkor az egyesült (zöld-liberális-szociáldemokrata) bevándorláspárti erők által Soros György érdekei fognak kizárólagosan érvényesülni az Európai Parlamentben a következő 5 esztendőben.