Sokak számára teljes ismeretlen fogalom az anticionizmus, vagy ha mégsem, akkor kizárólag pejoratív töltettel azonosítják ezt az újkori, politikai fogalmat. Azonban mára már egyre több vallástörténész és nemzetközi jogász is szót emel az ellen, amikor az antiszemitizmust összemossák az anticionizmus fogalmával.

Az antiszemitizmus jelensége a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem a tizenkilencedik és a huszadik század szélsőséges politikai gondolkodásának terméke. Az evolúciós pszichológia alaptételei értelmében a csoport individualizáció és az idegenellenesség jegyében már az emberi élet megjelenése óta léteztek bizonyos megbélyegzett és kiközösített csoportok.

Azonban ahhoz, hogy érdemben feltárható legyen az antiszemitizmus – és az anticionizmus − megjelenésének valódi történelmi kora, kulcsfontosságú nemcsak elválasztani a cion- és a zsidóellenességet, hanem meg is kell érteni e két fogalom közötti hatalmas különbséget.

A legkorábbi feljegyzések szerint 1290-ben, első Edvárd angol király ediktumban tiltotta ki az összes zsidót a szigetországból. Felmerül tehát a kérdés, vajon beszélhetünk-e  Edvárd királyról antiszemitaként? Le kell szögezni, hogy az akkori kor jogrendszere alapján az angol katolikus egyház tiltotta a kölcsönök kamatra való folyósítását, míg az ott élő nagyszámú zsidó közösségek Talmud-alapú filozófiája e tevékenységet engedélyezte.

Így akarva-akaratlanul konfliktusba került a helyi zsidó közösség az angol állammal, amelyet egy racionális jogi rendelkezés bevezetése helyett – amely egész egyszerűen felülvizsgálta volna és megtiltotta volna a zsidók számára a hitelezés tevékenységét −, egy brutális, kollektív antiszemita ediktum keretében tisztázott Edvárd király.

Hiszen nem egy felmerülő jogi problémára kereste az angol uralkodó a választ, hanem hálószerűen rávetítette a zsidó férfiakra, nőkre és gyermekekre egyaránt egyes zsidó kereskedők törvényellenes tevékenységét, amelyből sok angol nemes is meggazdagodott.

E jogi rendelkezést tehát nehéz nem antiszemitizmusnak venni. Ugyanis az induktív – azaz egyesből az általánosban való következtetés −, rendszerszintű megcélzása az egyéneknek semmilyen formában nem szolgálja a konfliktus megoldását, csupán a patológiás elkerülő magatartás egyik formája. Nem véletlen említik Edvárd király ediktumát a történészek az elsőként feljegyzett antiszemita rendelkezésnek.

Természetesen a történelem e tekintetben is számtalanszor megismételte önmagát, így nemcsak egy ismert politikai fogalommá vált az antiszemitizmus, hanem sajnálatos módon modern korunk egyik legszörnyűbb tudat társítását a mai napig előhívja elménkben, a holokausztot.

Azonban, amíg a huszadik század folyamán Adolf Hitler Európa-szerte feltámasztotta az antiszemitizmus kultuszát, addig a második világháború befejeztével – az akció és a reakció tézis értelmében – Izrael állam megalapítása életre hívta az ellentmondást nem tűrő cionizmus gondolatát, amely természetszerűen előidézte annak heves ellenzését, az anticionizmust.

Amíg az antiszemitizmus kollektíven, egyfajta torz faji megkülönböztetés alapján rangsorolja a zsidók helyét a társadalomban, addig az anticionizmus nem személyeket céloz, hanem egy politikai eszmét − értelemszerűen a cionizmust −, amely a zsidó népet felsőbbrendűnek tekinti, amelynek értelmében alanyi jogon megilleti őket egy olyan földrész, amely több mint ezer évig nem hozzájuk tartozott, mi több, vallásuk több ízben tiltja annak birtoklását.

Ebből kifolyólag még csak átfedés sincs a két a fogalom között, hiszen míg zsidóellenesség a rasszizmus jegyében még a népirtást sem veti meg, addig a cionellenesség egy megosztó körülmények között megalapított állam békés feloszlatása mellett érvel.

Továbbá az antiszemitizmus semmilyen vallási irányzat kinyilatkoztatásában sem található meg, vallási alapja természeténél fogva nincsen. Ezzel szemben, meglepő módon az anticionizmus elsősorban vallásos eredetű, mégpedig az ultra-ortodox zsidó rabbiktól eredő politikai-vallási állásfoglalás.

Pont ellenkezőleg, eléggé egyértelmű. Ugyanis a zsidó egyház vallási tanítói − a rabbik − judaizmusba vetett hitüket a zsidók szent könyvére a Tórára és a zsidó jogi, vallási és szokásjogi rendelkezések gyűjtő könyvére, a Talmudra alapozzák.

Továbbá az ultra-ortodox jelző többnyire a szó szerinti interpretációról és a merev, történelmi szokásjogok betartásáról szól. A rabbik esetében − a muzulmánokhoz hasonlóan − ez gyakran egyetlen gondolatnyi eltérést sem engedélyez modern életvitelük és a szent könyvükben előírt tevékenységektől.

A Tóra tanítása szerint a Szentföldet a zsidók Jahvetől, azaz a Jóistentől kapták, mivel az akkori kor szellemében a Teremtő Ábrahámon keresztül őket választotta ki annak érdekében, hogy rabszolgasorsból kiszabadulva Isten szavát közvetítsék a még nem istenfélők között.

Azonban a Tóra − amely a keresztény vallásban Mózes első öt könyvét takarja − szerint az akkori kiválasztott zsidó népnek Jahve feltételeket támasztott annak érdekében, hogy elfoglalhassák és békében élhessenek a Szentföldön, azonban e kritériumoknak nem tudtak megfelelni, amely a vallásosság és a tisztesség legmagasabb fokát írták elő. 

Ebből kifolyólag száműzetésre kerültek a zsidók az akkori Palesztina területéről. Így váltak a Tóra szerint majdnem kétezer évig hontalanná a zsidók. Yisroel Dovid Weiss, ultra-ortodox anticionista rabbi szerint a zsidó szent könyv és Isten szava egyértelmű utasítást ad arra, hogy:

Ezzel szemben Herzl Tivadar, a cionizmus ősatyja, a zsidó állam megálmodója egészen másképp tekintett kultúrájának és örökségének az ápolására. Érvrendszeréből eltűnt az imént idézett rabbi szerénysége és vallással szembeni alázata. Sokkal inkább egy politikai mozgalmár erőteljes és hergelő szavai tűnik ki művéből:

Herzl Tivadar és Yisroel Dovid Weiss nyilatkozatainak összevetése hűen szemlélteti, hogy mekkora szembenállás létezik zsidó és zsidó között. Amíg Izrael Állam elsősorban egy politikai, szekuláris entitás, addig a judaizmus egy szent és elvitathatatlan vallás.

A közvélekedéssel ellentétben a modern zsidó állam lakosainak 60 százaléka egyáltalán nem követi a zsidó vallást, csupán 30 százalékuk nyilatkozta azt, hogy rendszerszerűen ápolja vallásos örökségét. Sőt, Izrael állami vezetőinek nagy többsége bevallottan ateista. Meglehetősen furcsán hatnak ezek az adatok, tekintve, hogy Izrael zászlajában feltűnik a zsidó vallás jelképe, a Dávid-csillag. 

Azokat a hívő zsidókat, akik többek között a Holokausztot is túlélték és megrögzötten kiállnak amellett az érvelés mellett, miszerint a zsidó kifejezés egy vallást takar és nem egy etnikai csoportot. 

Ugyanis az utolsó személy, aki e alapvető tényt eltagadta Adolf Hitler volt. Ugyanis Hitler faji alapon határozta meg, genetika alapján, hogy ki számít zsidónak és ki nem. A szent vallás ismérve távolról elkerülte beteges gondolkodását. 

Yisroel Dovid Weiss rabbi szerint viszont Izrael vezetése kínosan odafigyel arra, hogy bármely vallásos indíttatású kritika, amely a zsidó államot éri, illegitimnek, vagy antiszemitának minősüljön. Elmondása szerint a Dávid-csillag is ezért került be a nemzeti lobogóba, hogy a Cion megalapítását ellenzőkre rá lehessen sütni az antiszemita bélyeget. 

Továbbá az ábrahámi vallások gyökerére való tekintettel a palesztinok elnyomása is elfogadhatatlan az anticionista zsidók körében, amely tovább mélyíti a szakadékot a tradicionális vallásos rabbik és az izraeli vezetői körök között.

A külvilág felé erőltetett egységes izraelita kép azonban közelebbről nézve nemcsak sokkalta heterogénebbnek látszik, hanem a rétegek között számtalan kulturális és morális törésvonal is megbújik.

A Neturei Karta nevű ultra-ortodox rabbi szerveződés és aktivista csoport eredetileg 1938-ban alakult pontosan a szekuláris cionizmus eszméje ellen. Álláspontjuk a fősodratú cionellenességet testesíti meg, miszerint egy mesterséges zsidó állam létrehozását tiltja a Messiás eljöveteléig a Tóra és a Talmud tiltja. Elmondásuk szerint:

A szervezet világszerte megtalálható, apróbb tömörülésekbe koncentrálódott közösségek formájában. New Yorktól kezdve, Jeruzsálem külterületén keresztül, egészen Londonig szinte minden jelentős városban megtalálhatóak. Emellett intenzív vallásos oktatási intézményrendszereket tartanak fenn, ahol az általános istenfélelemre és a szokásjogok merev betartására nevelik gyermekeiket.