Hazudtak éjjel-nappal
Tóth Hanna
2016.04.14. 21:58
Panamázás panamázás hátán
Noha az elmúlt két hétben sok helyen foglalkoztak a Panama offshore-botránnyal, az emberek felől érkező heves reakciók, a közfelháborodás azonban, mintha elmaradt volna.
A legtöbben puszta vállrándítással vették tudomásul azt, amivel igazából már eddig is tisztában voltak: a világ 1 százalékét kitevő globális elit lop, csal és hazudik. És hogy erre egy egész iparágat felépítettek...
A Panama Papers kapcsán a probléma nem az, hogy az emberek rájöttek, itt valami nem stimmel, vagy hogy a titok leleplezésre került. A probléma az, hogy az emberek a korábbi tapasztalataik alapján meggyőződtek arról, hogy semmit nem képesek tenni azért, hogy megváltoztassák helyzetüket. A bajt annak a beismerése jelzi, hogy végül is az egész ellen mi magunk semmit sem tehetünk.
Annak a beismerése, hogy senki sem tehet semmit
akkor, amikor az egész ügy kapcsán például a velejéig érintett brit kormányfőtől David Camerontól is csak egymásnak ellentmondó magyarázatokat kapunk válaszként.
De senki sem képes már a felháborodásra azt követően, hogy a Wikileaks iratokból elképesztő módon válik lekövethetővé, hogy mekkora szerepe is van a mostani amerikai vezetésnek abban a pusztításban, amelynek roncsai felett létrejött az az Iszlám Állam, amely európai polgárok millióinak életét fenyegeti Londontól Madridig.
A Guardian publicistája Jeff Sparrow szerint minden egyes olyan alkalommal, amikor a világ urai nem vesznek tudomást az általános közfelháborodásról, újabb és újabb precedens születik. Precedens, amelynek hátterében emberek millióinak a tükörbe nézés fájdalmas lehetetlenségének nyomorult érzése áll.
A feladásból és önfeladásból merítkező tehetetlenség azonban egy idő után olyan szintű elégedetlenségbe csap át, amely végül már politikai értelemben is pusztítóvá válik. Kiderült, hogy ahogy Martin Seligman kísérleti kutyáit, úgy az embereket is rá lehet szoktatni a lebeszélés kultúrájára, de ezt viszont csak behatárolt ideig lehetséges.
A modern pszichológia egyik leghíresebb kísérletében a 70-es évek elején Martin Seligman a kutyákat három csoportra osztva elektromos kerítéssel őrizte. Az első csoportban az állatok egy bizonyos mozdulattal el tudták kerülni az áramütést; a második csoport ugyanolyan erősségű ütéseket kapott ugyanabban az időben és nem tudta elkerülni a fájdalmat; a szerencsés harmadik csoport tagjai pedig egyáltalán nem kaptak áramütést (kontrollcsoport). Seligman ezek után az összes állatot olyan helyzetbe hozta, amelyben elkerülhette az áramütést a kerítés átugrásával és arra jutott, hogy azok az állatok, amelyek mindig ugyanolyan áramütést kaptak nem ugrották át a kerítést, a többiek igen. Ezek azt tanulták az első procedúrából, hogy nincs remény. Arra a következtetésre jutottak, hogy körülményeik nem változhatnak, és letettek arról, hogy elkerüljék azokat.
A Panama révén kiderült, az igazság önmagában nem ad szabadságot. Épp ellenkezőleg nincs is annál demoralizálóbb, mint megérteni, hogy hogyan is működik a világ
és közben azt érezni, hogy semmit sem tehetünk a megváltoztatására. Mert hát Seligman kutyái sem épültek fel egykönnyen a kísérletből, de képzeljük el, mit tettek volna akkor, ha egy széleskörű lázadás révén lehetőséget kaptak volna arra, hogy kínzójukba mélyesszék fogaikat?
EZEK IS ÉRDEKELHETNEK
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
