Ideologizált ballépések

Általánosságban elmondható, hogy a migráció támogatói két fő érvet vonultatnak fel társadalom-mérnökösködő tevékenységük ideologizálására. Az egyik a marxista és posztkolonista szellemben fogant humanitárius segítségnyújtás szükségességét hangoztatja azon emberek számára, akik „szerencsétlen módon” Európán kívül születtek, valamint évszázadokon keresztül nyomták el és fosztották ki őket a gyarmatosító nyugati hatalmak, és mindezekből fakadóan Európának morális kötelessége befogadni őket. A másik fő érv a neoliberalizmus ideológiájára támaszkodva pusztán az olcsó munkaerő iránti profitéhség céljával tekint a kulturálisan idegen lakosság importálására, a társadalmi következmények (szociális kohézió felbomlása, párhuzamos társadalmak kialakulása, vallási radikalizmus elburjánzása a gettókban, folyamatos terrorfenyegetettség, importált konfliktusok) nem foglalkoztatják. Ez a két, egymás mellett párhuzamosan évtizedeken át létező narratíva végül a globalizmusban öltött közös testet. Napjainkban a haladás zászlóvivői szerint a sokszínűség doktrínája nemcsak a túlzottan homogén társadalmak felhígítására jelent megoldást, hanem a munkaerőpiaci, és bizony a demográfiai problémákra is. Mindennek tökéletes iskolapéldájává vált Németország, ahol az új baloldali kormány a migráció legalizálásával akarja egy csapásra megoldani az országot érő gazdasági–demográfiai kihívásokat, amit természetesen a jóemberkedés ideológiai mázával is leönt.

Rendszeresen hangoztatott érv, amit a német Szövetségi Munkaügyi Ügynökség becslései is alátámasztanak, hogy Németországnak évente 400 ezer bevándorlóra lenne szüksége ahhoz, hogy az elöregedő társadalom következtében a munkaerőpiacon keletkezett lyukakat képes legyen betömni.

(Photo by EyePress News / EyePress via AFP)

Egy gondolatkísérlet erejéig érdemes lenne azon elmorfondírozni, hogy Németország gondját majdnem 10 évre önmagában az megoldaná, ha az Európán kívüli, kulturális feszültségeket okozó, képzetlen migránsok helyett a 15 százalékos munkanélküliségi rátával rendelkező Spanyolországból importálnák azt a közel három és fél millió embert, akiknek nincsen munkája. Természetesen más, az európai kultúrkörből (mondjuk a posztszovjet térségből) származó munkások importálásával is lehetne eszközölni a munkaerőhiányt, ráadásul egy évtized alatt le lehetne fektetni egy, a magyarhoz hasonló családtámogatási rendszer alapjait is, amely folyamatosan kitermelné a munkások következő generációját. Arról nem is beszélve, hogy az is hosszú éveket vesz igénybe, mire egy Afrikából vagy Ázsiából érkezett bevándorló elsajátítja a nyelvet és megfelelő (szak)képzést kap, és a német gazdaság számára profitot hajt, és nem terhet jelent.

Az idegen kultúrájú migránsok betelepítése ráadásul egy ördögi kört is eredményez, hiszen a nyugatiak rendre elfeledkeznek arról az alapvető biológiai tényről, hogy egyszer a migránsok is megöregednek.

A haladás zsákutcája

Németország természetes szaporodási rátája 1,54 arányszám körül alakul, – ami egyébként megegyezik Magyarországéval – azonban ezt a számot jelentősen árnyalja, hogy a muszlim családok átlagosan 2,0–2,5 gyereket vállalnak az országban, ami által egyre nagyobb részét alkotják a társadalomnak. Ez a népesedési modell azonban egyáltalán nem fenntartható, mivel az (általában) képzetlen muszlim szülők társadalmi státuszát többed-generációs gyermekeik is öröklik, amely kiegészülve a hiányos nyelvi képességekkel jelentősen szűkíti mozgásterüket a munkaerőpiacon is. Erre a veszélyre egyébként az egykori szociáldemokrata képviselő Thilo Sarrazin is figyelmeztetett Németország megszünteti önmagát (Hogyan tesszük kockára országunkat?) című könyvében, amiért a progresszív tolerancia szellemének megfelelően boszorkányüldözésnek tettek ki, és addig nem nyugodtak, amíg nem száműzték a pártból. Sarrazin tényekkel és adatokkal alátámasztva festett elborzasztó képet arról, hogy a magasan képzett német őshonos lakosság alacsony, míg az alulképzett muszlim bevándorlók magas termékenységi rátája nemcsak jelentősen átalakítja a társadalmat, hanem az ország sikerét és prosperitását is veszélyezteti. Az elmúlt évek tapasztalatai pedig azt is világossá tették, hogy a magas termékenységi rátával rendelkező muszlimok az egyre növekvő társadalmi súlyukból adódóan az integrációt is egyre inkább elutasítják, ami konzerválja a párhuzamos társadalmakat is.

Az integráció elutasítása egyébként tetten érhető a Németországba 2015 óta érkezett bevándorlók és menekültek körében is. A Frankfurter Allgemeiner Zeitung 2015 óta gyakorlatilag minden évben beszámol arról, hogy a nyelvtanfolyamokon résztvevő migránsok fele megbukik az alapfokú B1-es szintű vizsgán.

Photo: Nicolas Armer/dpa (Photo by Nicolas Armer / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)

Az is beszédes, hogy a Deutschlandfunknak nyilatkozó némettanár, Christiane Carstensen szerint hiába vesznek részt több hónapon körülbelül 400 nyelvórán a migránsok, a tapasztalatok azt mutatják, hogy 15 „tanulóból” mindössze egy vagy két személy teljesíti sikeresen a kurzus végi vizsgát. Meglátása szerint emögött főképp az elavult állami integrációs stratégia, valamint a megkövetelt tesztek hibás kidolgozottsága áll, azonban a némettanár megfeledkezik az egyének felelősségéről a kérdésben. A társadalomtudósok körében konszenzus van afelől, hogy az integráció kétoldalú interakciót igényel: egyrészt az állam részéről kell megteremteni a megfelelő feltételeket, másrészről viszont a bevándorlóknak is kellő akarattal és eltökéltséggel, valamint integrációs hajlandósságal kell rendelkezniük. És miután a muszlimok által kialakított no-go zónák léteznek, – ahogyan azt Angela Merkel is kelletlenül elismerte 2018-ban – ennek következtében a német nyelv ismerete is leértékelődik és megszűnik feltételnek lenni a németországi boldoguláshoz.

A párhuzamos társadalmak „becsontosodásának” egy másik fontos alkotóeleme a családegyesítések általi kiskapuk kihasználása, aminek mértéket jól mutatja, hogy a Németország által hivatalosan befogadott 1,3 millió menekült mellett 2015 és 2017 között egy 600 ezres tömeg is érkezett az országba különböző jogcímek alatt. Speidl Bianka orientalista, a Migráció mint kockázat – Kihívások és ellenálló képesség című 2021-es könyvében részletesen mutatja be azokat a szintén tízezres méreteket öltő legálisnak álcázott, ám valójában illegális módszereket, (többek között az ál, fiktív-és humanitárius házasságokat sorolja ide) amelyek által megállíthatatlanul érkeznek különösen Németországba és Franciaországba a bevándorlók.

Németország a németeké?

A tömeges muszlim bevándorlás nemcsak a német társadalmat, hanem az ország kultúráját is egyre inkább átalakítja. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni Bassam Tibi, szíriai származású politológus gondolatait, aki egyébként a méltatlanul kevéssé ismert euro-iszlám elméletének szellemi atyja is. Noha Tibit nehezen lehet radikális jobboldalisággal vádolni, ám a szakértő már 1998-ban az Europa ohne Identität (Identitásnélküli Európa) című művében javaslatot tett egy Leitkultur bevezetésére, amit leginkább vezető kultúraként lehet lefordítani. Tibi szerint az európai muszlimoknak négy alapvetést kell elfogadniuk: 1) az állam és az egyház elválasztását, vagyis a szekularizmust, amelyet a demokráciapárti muszlimoknak is védelmeznie kell, 2) az emberi jogok védelmét, amely magába foglalja a vallásszabadságot is, 3) a demokratikus pluralizmust, vagyis azt a tényt, hogy az iszlám vallás csak egy a sok közül, nem jobb és nem véglegesebb más vallásoknál, ezért a muszlimoknak fel kell adniuk a hittérítést (dawa-t), 4) A társadalom önszerveződését, a fennálló társadalmi–kulturális normák tiszteletben tartását.

Tibi szerint amennyiben a felsoroltak nem teljesülnek, akkor a muszlimok gettósodása tovább folytatódik, amiből pusztán a militáns iszlamizmus fog profitálni, és az erőszakos cselekedetek száma tovább fog nőni. Ezt jól mutatja, hogy 2013 óta 17 (rész)sikerrel végrehajtott terrortámadásra került sor Németországban, míg 7 támadást a hatóságok sikerrel akadályoztak meg. Az is beszédes, hogy Hans-Georg Maaßen, a német alkotmányvédelmi hivatal (Verfassungsschutz) volt vezetője szerint jelenleg körülbelül 30 ezer (számontartott) iszlamista van Németországban, akik közül a 12 ezres létszámú szalafiták erőszakkal is megváltoztatnák Németország berendezkedését. Az iszlám radikalizmus terjedését kellően szemlélteti, hogy Maaßen szerint 2012-ben mindössze 3800 főre volt tehető az erőszakra hajló szalafiták száma.

(Photo by SEBASTIAN WILLNOW / dpa-Zentralbild / dpa Picture-Alliance via AFP)

Mindennek fényében érdemes kontrasztba állítani, hogy az új német kormányban az integrációs minisztériumot megszerző zöldbaloldal hogyan vélekedik a kérdésről. A német „zöldek” által néhány éve kiadott „sokszínűségi statútum” már rögzítette, hogy a párt „határozottan ellenez egy domináns kultúrát, amely egy bizonyos életmódot akar diktálni az embereknek”. Helyette egy olyat képzel el, ahol az elfogadás, a sokszínűség, az LMBTQI-jogok, az iszlám és a nyitott társadalom is Németországhoz tartozik.

Vagyis a „zöldek” a társadalmi kohézió felbomlását elősegítő sokszínűséget propagálják, ám azzal már cseppet sem foglalkoznak, hogy ez a hozzáállás nemcsak a párhuzamos társadalmakat is betonozza be, hanem a gettókban terjedő vallási radikalizmusnak is szabad utat enged.

Ez a hozzáállás egyébként nem meglepő, miután – a hivatalos felmérések szerint is – több mint 5,5 millió muszlim él Németországban, ezért miközben a pártok között is éles verseny folyik szavazataik megszerzéséért, egyben a muszlim szavazók foglyaivá is váltak. Ezt a jelenséget Békés Márton szavaival lehet leginkább jellemezni: „törököt fogtam, nem ereszt”.

Noha azt egyre kevesebben tagadják, hogy az európai muszlim gettókban szocializálódó egyének nagyobb eséllyel jelentenek terrorveszélyt, ám a progresszív véleménybuborékban élők az esetleges terrortámadás következtében bekövetkezett veszteségeket elhanyagolhatónak tartják a bevándorlásból származó anyagi haszon mellett.

Jól látszik tehát, hogy Németország strukturális problémákkal küzd, amelyekre a bevándorlás ösztönzése továbbra sem megoldásként hat, hanem a problémák eszkalálódásához járul hozzá. Ráadásul az eddigi tapasztalatok alapján az új baloldali kormány inkább a német kultúra felszámolásán munkálkodik, ahelyett, hogy a migráció helyett alternatív megoldási kísérleteket keresne az országot ért kihívásokra.