A mérsékelt várakozásoknak megfelelően alakult az amerikai és orosz elnök találkozója a svájci Genf városában. Kevés lényegi eredmény született, és az igen hűvös amerikai–orosz viszony sem javult érezhetően. Annyi mindenképpen elmondható azonban, hogy a két vezető politikus egyértelmű személyes ellenszenve ellenére képes volt arra, hogy a vitás kérdésekről konstruktív hangnemben tárgyaljon. Nehéz lenne – még modern, érzelmileg túlfűtött világunkban is – mindezt átütő sikerként értékelni, hiszen a civilizált hangnemben folytatott tárgyalások képessége egészen minimális elvárás két olyan vezetővel szemben, aki évtizedek óta szerepel a közéletben. A sajtó azonban egészen megdöbbentő módon múlta alul önmagát. Nemcsak a bődületesen bugyuta kérdéseikkel – ezeket már megszokhattuk –, de az újságírók faragatlan magatartásával is.

A kétoldalú csúcstalálkozóra Joe Biden javaslatára került sor, aki a Fehér Ház kommunikációja alapján a stratégiai stabilitás helyreállítására törekedett elsősorban, valamint arra, hogy a személyes találkozó során szemtől szemben ismertesse orosz kollégájával az USA „vörös vonalait”, melyeket Oroszország nem léphet át büntetlenül. A Kreml részéről nem fogalmaztak meg előzetes elvárásokat azon túl, hogy őszinte eszmecserére számítanak a kapcsolatrendszer minden vitás kérdésében. Vlagyimir Putyin számára a csúcstalálkozó megtartása önmagában siker, hiszen az világosan demonstrálja Oroszország nagyhatalmi státuszát. Joe Biden ezzel szemben azt tekintheti sikernek, hogy a G7- és a NATO-csúcs megtartása után a Nyugat teljes támogatását maga mögött tudva érkezhetett Genfbe. Elődje idején mindez elképzelhetetlen lett volna, igaz, Donald Trump nem is törekedett arra, hogy a nyugati világ egységét testesítse meg.

Kézzelfogható – bár mérsékelt – sikernek tekinthető, hogy a felek megegyeztek a diplomáciai képviseletek stabilizálásában. Joe Biden megjegyzése, miszerint Vlagyimir Putyint „gyilkosnak” tartja, komoly diplomáciai botrányt generált, ami ahhoz vezetett, hogy az elmúlt hónapokban a két atomnagyhatalomnak nem volt nagykövete országaik fővárosában. Az államfők, úgy tűnik, ezt a fejezetet lezártnak tekintik, és a legmagasabb rangú diplomaták visszatérhetnek posztjaikra. Sőt, arról is szó volt, hogy az elmúlt évek kölcsönös kiutasításai és korlátozásai után mindkét ország engedélyezni fogja a másik diplomáciai képviseletének bővítését. Le kell szögezni, hogy mindez fontos eredmény, de nem előrelépés, hanem a kapcsolatrendszernek korábban okozott károk mérséklése.

A diplomáciai képviseletek hatékony működése a stratégiai stabilitás szempontjából is fontos, aminek helyreállítása Biden elnök deklarált célja volt a csúcsot megelőzően. A stratégiai stabilitás rendszere három lábon áll: szükség van a nyílt, közvetlen kommunikációra, a hiteles elrettentésre és a fegyverkorlátozó egyezményekre. Talán némileg meglepő módon az őszinte eszmecsere az a része ennek a hármasnak, amivel, úgy tűnik, semmi gond sincs. Az amerikai nyilvános kommunikáció tele van a liberális „elvekről és értékekről” szóló ködösítéssel, zárt ajtók mögött azonban, úgy tűnik, tudnak világosan fogalmazni. Vlagyimir Putyin a csúcstalálkozó után elmondta, „közös nyelven beszélünk” – az orosz elnökről pedig tudjuk, hogy a nemzeti érdek és a valóság racionális értelmezésének pártján áll.

A hiteles elrettentés már komplexebb téma, hisz a hagyományos és nukleáris fegyvereken túl immár a kibertérben is szükség van rá, valamint az információs térben is kőkemény hadviselés zajlik a két ország között. Joe Biden burkoltan megfenyegette Vlagyimir Putyint, amikor azt kérdezte tőle: „Ön mit szólna, ha mi lekapcsolnánk az önök olajvezetékeit?” Mint ismeretes, egy jelentős amerikai gázvezetéket nemrég hekkertámadás ért, és bár Washington nem Moszkvát vádolta, az ügynek voltak orosz szálai. Kérdéses, hogy mindez mennyiben szolgálja az elrettentés célját, és valóban van-e Washingtonnak olyan kiberfegyvere, amellyel a fenyegetést adott esetben be tudná váltani. A kiberbiztonság témájában a két elnök csak abban tudott megállapodni, hogy a párbeszédet folytatni kell.

A fegyverkorlátozó egyezmények okozzák a legnagyobb problémát a stratégiai stabilitás szempontjából. Immár csak egy hidegháborús egyezmény van érvényben a két atomhatalom között, mely önmagában nyilvánvalóan kevés, és igazság szerint az új Start-egyezmény meglehetősen elavult. Ennél is nagyobb problémát jelent az, hogy Kína bevonása nélkül az orosz–amerikai kétoldalú fegyverkorlátozás a mai világban nem tűnik észszerűnek. Kína más szempontból is beárnyékolta a csúcstalálkozót, hiszen sokaknak úgy tűnt, hogy a kibontakozó amerikai–kínai hidegháborúban Joe Biden szerette volna biztosítani Moszkva semlegességét. Amennyiben volt is erről szó zárt ajtók mögött, egészen bizonyos, hogy még hosszú ideig semmilyen konkrétumot nem fogunk megtudni az ügyről.

Mindent összevetve két rutinos vezető és magasan képzett delegáció találkozóját láttuk, ahol minden a nemzetközi diplomácia hagyományainak, formalitásainak megfelelően történt. A sajtó viselkedése azonban semmilyen elvárásnak nem felelt meg. A sajtótájékoztatókon, a csúcs előtt és után is, rendszeresen felvetették Joe Biden korábban említett, diplomáciai botrányt kavaró megjegyzését. Egy alkalommal ezzel meglehetősen zavarba is hozták az amerikai vezetőt, aki természetesen nem engedhette meg magának az ominózus kifejezés megismétlését. Vlagyimir Putyint is szemmel láthatóan irritálta, hogy a lényeges témák helyett folyamatosan ezzel kell foglalkoznia. Egy másik esetben az egyik újságíró – anélkül, hogy szót kapott volna – bekiabált egy kérdést arra vonatkozóan, hogy Joe Biden bízik-e orosz kollégájában, ami a maga gyermetegségével jól példázza az amerikai fősodor szakmai színvonalát. Az amerikai elnök – ki tudja, mire reagálva – nem sokkal a kérdés után bólintott, mire az amerikai média lehozta, hogy „Biden bízik Putyinban”. A Fehér Ház arra kényszerült, hogy közleményt adjon ki, mely szerint az elnök nem a kérdésre válaszolva bólintott, sőt magát a kérdést sem hallotta.

Nem tűnik valószínűnek, hogy Joe Biden meghallotta a kérdést, ugyanis az akkor hangzott el, amikor az újságírók egymást lökdösve, egymással minősíthetetlen hangnemben kiabálva azon vitatkoztak, hogy ki lehet bent egy teremben a két elnökkel a csúcs kezdetének első pár sajtónyilvános percében. Ilyen esetekben szokás, hogy a vezetők mondanak pár üdvözlő szót, majd felkérik az újságírókat a távozásra, ám a perpatvarban az orosz elnököt alig, amerikai kollégáját pedig egyáltalán nem lehetett hallani. Végül – a hírek szerint – Putyin biztonsági szolgálata utasította rendre a csőcselékként viselkedő újságírókat. Egyes magyar kollégáik sem lehetnek büszkék magukra: az Index „Teljes káosz és ordibálás Biden és Putyin találkozóján” címmel vadászott kattintásokra anélkül, hogy legalább az alcímben jelezte volna, kik is ordibálnak.

Ezek után nem csoda, hogy végül Joe Bidennek elfogyott a türelme, és meglehetősen nyers modorban utasította rendre azt a CNN-es újságírónőt, aki képtelen volt felfogni, hogy az amerikai elnök sajtótájékoztatójának vége. Mentségére mondjuk el, hogy ő legalább értelmes kérdést tett fel, amikor afelől érdeklődött, mi fogja meggyőzni Putyint arról, hogy „változtasson a viselkedésén”, és ha nincs ilyesmi, akkor miért állítja Joe Biden azt, hogy egy „konstruktív” megbeszélésen vannak túl. A türelme utolsó tartalékaiból is kifogyó elnök erre azt válaszolta, hogy „ha maga ezt sem érti, akkor rossz szakmát választott”. A jelen lévő újságírók túlnyomó többségére igaz volt ez a megállapítás, valóban semmi keresnivalójuk ezen a pályán. Ennek ellenére Joe Biden később bocsánatot kért a megjegyzésért.

Végsősoron azoknak lett igazuk, akik kevés konkrét eredményt vártak a genfi csúcstól, de annyi legalább bebizonyosodott, hogy a két vezető szót fog érteni egymással. Igazság szerint akik tudnak a két férfi egymás iránt érzett erős ellenszenvéről, most némileg fellélegezhetnek. Bizonyosan nem lesz jó partneri viszony a két ország között belátható időn belül, de az látszik, hogy a rutinos politikusokat nem fogják személyes érzelmek befolyásolni.