A legfrissebb felmérések szerint Nagy-Britanniában már több mint nyolcvan saría-alapú, arbitrációs bíróság végez aktív tevékenységet, amely egész Európa szerte egyedülálló adatnak számít. A brit kalifátusként csúfolt jelenség mára már komoly aggodalmat váltott ki a "hitetlen", európaiak körében.

Akár tetszik, akár nem, de az európai civilizáció és annak kulturális vetülete két központi pillérre épül: a kereszténységre és a római jogra. Az utóbbit kevesen próbálják elvitatni, azonban a kereszténység összekovácsoló, kulturális és szocializációs hatásait − különösképpen a neomarxista materializmus eszméjébe menekülők  − már jóval inkább.

Azonban téved az, aki azt gondolja, hogy a gyakran olyan büszkén emlegetett szekularizált Európa valóban teljes mértékben el tudta választani a vallás alapvető fundamentumait a törvényhozás pillérjeitől.

Ugyanis a római jog egyik középponti eleme arra a kulcsfontosságú − és az akkori történelmi viszonyokhoz képest ideje korán megjelenő −  keresztény kinyilatkoztatásra támaszkodik, amely a magántulajdon fogalmát felismerte és az a feletti rendelkezést rögzítette. Ahogyan Máté evangéliumában is olvasható, már az időszámításunk utáni első évszázadban is megjelent az a jogos kérdés, hogy az egyén miként rendelkezhet jogosan saját értéke felett:

A magántulajdon eszméje akkor, abban a történelmi kontextusban olyan forradalmi ötletnek számított, hogy közel ötszáz évig, első Jusztinianosz, bizánci császár uralkodásáig kellett várni arra, hogy e meghatározó passzus rögzítésre kerüljön:

Tehát, amikor Nagy-Britannia − és egész Európa − iszlamizációjának kérdését vizsgáljuk, fontos, hogy a korábban említettek alapján, a saját jogi és vallási kultúránkon keresztül elemezzük a saría európai alkalmazását.

Így elkerülhetetlenné válik az a kérdés, hogy vajon célszerű-e egy olyan jogrendszert megtűrni − vagy szélsőséges esetben akár biztosítani is −, amely alapvetően szemben áll és megtiporja a saját kulturális és jogi identitásunkat?

Hiszen ahogyan a római jog és a kereszténység is bizonyos közös nevezőkön alapul, úgy ez a jelenség a teokratikus iszlám vallás- és jogtudományban fokozottan érvényes, mivel a saría törvénykezés elsősorban a Korán és Hadísz − amely Mohamed próféta bölcsességeit és szokásait tartalmazó − könyveire épül.

Ebből kifolyólag már az iszlámjogi arbitrációs bíróságok engedélyezése is szemben áll mindenféle praktikus értelemmel, hiszen egy tökéletesen eltérő, merőben más kontextusú jogi és kulturális eszmerendszerről van szó, amely sok esetben olyan értékeket képvisel, amely teljesen szemben áll az általunk preferált, alapvető értékrenddel.

Az alternatív vitarendezés folyamata elsősorban a gazdasági életben, a kereskedelmi jogviták rendezése körében vált elterjedté. Az arbitráció lényege, hogy egy a felek által választott döntőbíró egy végleges döntést hoz az elé terjesztett vitás ügy tekintetében. Ez úgy lehetséges, hogy a felek teljesen lemondanak döntési jogukról és azt átruházzák a választott bíróra. Elméletben az arbitrátor nem minősül szakbírónak, továbbá köteles a semlegesség és pártatlanság elvét tiszteletben tartva feloldani a felek közötti konfliktust.

Természetesen a saría-alapuló vitarendezés a szigetországban nagyon hasonló folyamat alapján működik a muzulmán közösségekben mint a szekularizált nyugati országokban, csupán azzal a különbséggel, hogy döntőbíró helyett a helyi muzulmán vallási vezető mondja ki az ítéletet a Korán és a Szunna tanításai alapján.

Az ítélet kihirdetése során egy, a brit törvényekkel tisztában lévő ügyvéd is jelen van annak érdekében, hogy ne születhessen olyan konklúzió, amely szembemenne a brit jogrendszerrel. Erre a kiegészítésre azért került sor, mert lévén, hogy az iszlám nemcsak vallás, hanem jogrendszer is egyben, egyfajta saját jogi entitásként is értelmezhető a hívők között.

Azért, mert bár hithű muzulmánok keresik fel ezeket az intézményeket, ettől még ők brit állampolgárok, akiket ugyanolyan általános emberi jogok illetnek meg, mint bármelyik nem muzulmán, szigetországi lakost. 

Így egy saría-alapú vitarendezés esetén − különösképpen a nők kapcsán − felmerülhet az a probléma, hogy jogaik nincsenek megfelelően képviselve, hiszen az iszlám törvénykezés alapján nem létezik jogegyenlőség férfi és nő között. Ez nem csak azt jelenti, hogy például egy családot érintő örökösödési vagy gyermekelhelyezési disputa kapcsán eleve kisebb kvóta vagy hátrányos jogok illetik meg a női családtagokat pusztán nemük miatt, hanem azt is, hogy a tárgyalás során a döntéshozók kivétel nélkül, kizárólag csak férfiak lehetnek.

Azonban egy-egy ilyen alternatív procedúra alatt az ilyen jellegű igazságtalanságok többnyire rejtve maradnak, hiszen nemcsak, hogy nincsenek tisztában a muzulmán nők európai jogaikkal, hanem nem is érvényesek rájuk nézve a tárgyalás során.

Ugyanis a saría hatásköre − a Korán szerint − természeténél fogva nem országhoz, vagy régióhoz kötött, hanem valláshoz. Minden muzulmánra vonatkoznak az iszlám törvényei, függetlenül attól, hogy a világ melyik pontján él. Ezzel szemben az alapvető emberi jogok és a római jog területi alapon működik, bőrszíntől és vallástól függetlenül. Pontosan itt testesül meg az a rejtett, de mégis kibékíthetetlen ellentét amely ezen tárgyalások legitimitását kétségbe vonja Európában.

Továbbá a saría értelmezése erősen szubjektív, hiszen a különböző iszlámjogi iskolák eltérő preferenciák, értékek és szokások alapján vélekednek. Egészen más ítélet születhet így egy szunnita hanafita vagy egy szunnita hanbalita bíróságon. Ráadásul a legtöbb ilyen jellegű bíróság a szürke zónában mozog, így sem a jogi, sem pedig a finanszírozási transzparencia sem garantált.

Első sorban az erős vallásos és közösségi identitás miatt. Lévén, hogy mára a muzulmánok között kisebbségben vannak az arab ajkúak, az egész eszmerendszer egy rendkívül szoros és összetartó iszlám közösség köré épül, melynek normarendszere a Koránból és az iszlám tradíciókból származik, ahelyett, hogy a helyi sajátosságok válnának kulcsfontosságúvá.

Ezáltal egyfajta hidat képez a vallás a hívők között, akiknek földrajzilag egyébként semmilyen közös nevezőjük nem lenne egymással kapcsolatban. Így természetüknél fogva rendkívüli összetartás jellemzi az iszlám közösségeket, pláne akkor, ha egy idegen országban élnek.

Másodsorban a párkapcsolatok esetében ugyanúgy fennáll a nemi egyenlőtlenség passzusa, így egy nő nem is utasíthatja férjét arra, hogy kísérje el az általa elindított válóperre. Ráadásul az iszlám jog nem is ismeri el az állami esketést és válást, így irracionális lenne elvárni egy bántalmazott feleségtől, hogy egy szekuláris brit bíróságon kezdeményezzen válást.

Leginkább vegyesen, mivel a politikai elit szintjén is állandó a konfliktus a politikai korrektség és az őszinte elutasítás között. Azonban a helyzet jelenkori állása szerint a mérleg nyelve inkább az elfogadás irányába dől.

A szigetországban nyolcvanöt saría-alapú bíróság van nyilvántartva, azonban a szakértők szerint a nem nyilvánosan működő ilyen intézmények száma ennek akár a kétszerese is lehet.

Ennek ellenér nem mindenki ért egyet azokkal a kritikákkal, amelyek folyamatosan közbeszéd tárgyát képezik. Khola Hasan, a londoni saría-alapú önkormányzat vezetője szerint a vádak teljes mértékben nélkülözik a tényeket:

Az önkormányzatok vezetői önmagukban nem gyakorolják a bíráskodást, csupán az intézmények feletti igazgatást, így elkerülhetetlen számukra, hogy ne dolgozzanak együtt a szekuláris városvezetés tagjaival és a politikusokkal is. Így egyfelől érthető, ha egy önkormányzati vezető a nyilvánosság felé korrekt képet igyekszik festeni.

Azonban ha a nyilatkozat teljes egészében lefedné az igazságot, akkor nem hangzott volna el egy pár héttel ezelőtt a brit miniszterelnök, David Cameron szájából egy olyan megjegyzés, miszerint:

A kormányfő szavai aligha értelmezhetőek a politikai korrektség dimenziójában. Pontosan azoknak a vezetőknek szólt, akik a kisebbségi jogaiknak köszönhetően egy párhuzamos társadalmat és igazságszolgáltatást hoztak létre. Hiszen Nagy-Britanniában már kis híján hárommillió muzulmán él, akik közül sokan csak alig, vagy semennyire nem beszélik az angol nyelvet. 

Ráadásul a statisztikák szerint az angol városokban egyre inkább csak nő a muzulmán szent helyek száma. Csak Birmingham városában több mint kétszáz akkreditált mecset található meg, amely sok esetben helyt ad a saría-típusú vitarendezésre is. A jelenlegi helyzet tehát több mint aggasztó.