A New Yorkban született, a világ két legpatinásabb iskolájában, Etonban és Oxfordban nevelkedett, rikító szőke Boris Johnson a brit politika egyik legszínesebb, legeredetibb figurája. Azonban korántsem a külügyek irányításához szükséges diplomáciai érzékéről, sokkal inkább folyamatosan rendetlen külsejéről, meggondolatlan, néha sértő vicceiről, elszólásairól, saját egykori kormányát, sőt saját volt miniszterelnökét sem kímélő odamondásairól lett közismert – írja az MTI.

Szokták "a Konzervatív Párt Fülöp hercegének" is nevezni, egyenes utalással II. Erzsébet királynő 97 éves férjére, akinek szintén rendszeres és kínos megjegyzései évtizedek óta rettegésben tartják az udvari protokollosokat.

Johnsonnak a brit EU-tagságról két éve tartott – a kilépést pártolók szűk, 51,9 százalékos győzelmével végződött – népszavazás kampányában sikerült vérig sértenie két legfőbb majdani tárgyalópartnerét, az akkor még hivatalban lévő Barack Obama amerikai elnököt, valamint az Európai Unió vezetését.

Obama 2016. áprilisi londoni búcsúlátogatása idején, a The Sun című brit tömeglapban megjelent cikkében Johnson azt találta írni, hogy az amerikai elnök bizonyára azért távolíttatta el fehér házi irodájából Winston Churchill néhai brit miniszterelnök mellszobrát, mivel "részben kenyai származású" lévén nyilván nem rajong az egykori brit birodalomért, amelynek Churchill vehemens védelmezője volt.

Néhány héttel később, a The Sunday Telegraph című tekintélyes vasárnapi konzervatív brit lapnak adott interjúban az Európai Unió koncepcióját a Római Birodalomig vezette vissza. Szerinte ugyanis az elmúlt kétezer év történelme nagyjából arról szólt, hogy különböző emberek és intézmények megpróbálták Európa egyesítésével újjáéleszteni a rómaiak idejére jellemző "béke és jólét aranykorát".

Mindezt megtoldotta azzal, hogy

Mindezek után valószínűleg nem véletlen, hogy nem Johnson lett a brit EU-tagság megszüntetéséről Brüsszellel és az uniós társállamokkal folyó tárgyalási folyamat egyszemélyi felelőse, annak ellenére sem, hogy Theresa May miniszterelnök 2016-ban megalakult kormányában általános és jókora meglepetésre ő kapta a külügyi tárcát. May ugyanis külön Brexit-minisztériumot hozott létre, élén a Konzervatív Párt egyik régi, megbízható veteránjával, David Davisszel, aki már az 1990-es években, John Major konzervatív kormányában is EU-ügyekkel foglalkozó államtitkár volt.

A sors különös fordulata, hogy Johnson és Davis kétévi szolgálat után ugyanaznap, néhány óra különbséggel jelentette be távozását Theresa May kormányából, mindketten a Brexit-folyamat irányával kapcsolatos súlyos fenntartásaikkal indokolva döntésüket.

Boris Johnson valójában nem külügyminiszter, hanem miniszterelnök szeretett volna lenni, miután David Cameron a 2016-os népszavazás után lemondott a kormányfői tisztségről. Kampánymenedzsere, Michael Gove jelenlegi környezetvédelmi, élelmiszer- és vidékügyi miniszter azonban az utolsó pillanatban megvonta tőle támogatását és bejelentette saját indulási szándékát.

Ezután Boris Johnson nem indult, Gove pedig a második választási fordulóban kiesett. Theresa Mayt a döntő fordulóban – utolsó vetélytársának visszalépése után – egyedüli indulóként miniszterelnökké választotta a konzervatív frakció.

Pontosabban egy egyszerű hírhamisítóként.

Boris Johnson ugyanis ahelyett, hogy a Brexit-kampány során az Európai Unió valódi reformjáról és a valódi problémáiról beszélt volna, inkább tovább játszotta azt a nevetséges játékot, amelyre a karrierjét a kezdetekben építette.

Johnson először a Timesban kezdte el újságíró-karrierjét, ám onnan 1988-ban hírhamisítás miatt kirúgták. Később a rangos konzervatív lap, a The Telegraph alkalmazta és Brüsszelbe küldte tudósítani.

Kollégája így írt erről az időszakról:

– írta a Times korábbi brüsszeli tudósítója, Martin Fletcher.

"A cikkek sokkal könnyedebb hangvételűek voltak, mint a szokásos száraz és bonyolult brüsszeli hírek. A többi újság átvette Johnson írásainak hangvételét és kontextusát és arra biztatták saját riportereiket, hogy ilyen stílusban írjanak. Mire Brüsszelben tudósító lettem, csupán arról írhattam, hogy milyen képtelen szabályokat kényszerítenek Nagy-Britanniára" – írta Fletcher.

Az újságíró eredeti, 2016-os posztja alatt Simon de Bruxelles-é a topcomment, aki szintén a Times újságírója, tudósítója.

– emlékezett vissza Bruxelles.

Johnson technikája egyébként nagyban hasonlított a magyar ellenzéki sajtó technikájára. Nevezetesen olyan készülő beadványokat, joganyagokat szemlézett – és néha talált ki azokról részleteket – amelyek valóban tartalmaztak abszurd dolgokat, ám ezeket a javaslat megvitatása során végül elvetették, többnyire kikerültek belőlük. Ezek kb. olyan szintű szabályok voltak, minthogy "Ezután már csak jobbról balra lehet a halat pikkelyezni".

Mindebből persze semmi nem volt igaz, ám Johnson híres lett az írásai miatt.

Ezt a szellemiséget tovább vitte a Brexit-kampányban is, ahol az emberek a valóban fontos és problémás kérdések helyett, mint mondjuk a bevándorlás kérdése, a hülye EU-s szabályokról olvashattak, hallhattak, amiket soha, senki nem tett kötelezővé és nem is követett, sőt, egy részük valószínűleg sosem létezett.

Mindezek ellenére vélhetően sajnos Johnson nem kerül végleg a politika süllyesztőjébe. Az őt ismerők – ellenfelei és barátai egyaránt – biztosak abban, hogy a világ nem hétfőn hallott utoljára Boris Johnsonról.