“Angol vagyok. Bermondseybe való, Délkelet-Londonból. Az apámat George-nak hívták. Õ szintén Bermondseybe való volt. Az ő apját, egy másik bermondseyi embert, szintén George-nak hívtak. Az ő apja pedig, az én dédapám, ugyanerről a helyről származott. Az ő neve Edward volt.

Családomnak e három nemzedéke halkereskedéssel foglalkozott. Én vagyok családom első tagja, aki nem a billingsgate-i piacon dolgozik. A dédapámnak tizenegy testvére volt. Mind megházasodtak, egy kivételével. Nekik 43 gyermekük született, akikből 37 kötött házasságot. Az ő gyermekeiknek a száma pedig 159. Ezek egyike volt az édesapám. Nem tudom pontosan hányan házasodtak meg az ő nemzedékéből, vagy hogy pontosan hány gyermeket nemzettek. Mostanáig több mint kétszázukról van tudomásom.

Sokan még mindig Bermondseyben élnek. Néhányan még mindig halkereskedők.

Hetet hívnak közülük George-nak és ötöt Viktóriának. Itt állok előttetek, mindannyiuk képviseletében. És a nevükben teszem fel a nagyszerű kérdést, amit pártfogónk, Mr. Powell kérdezett: Mit tudnak ők Angliáról, akik csak Angliát ismerik? Vagy, mit tudna mondani a családom – aki Angliából való, Angliában élt, aki csak Angliát ismerte – az országunkról?

Mr. Powell egyszer beszélt az ősi Athén pusztulásáról, és a szent olívafának, az ő országuk, Görögország szimbólumának a csodálatos megmaradásáról a fekete romok között. És beszélt rólunk is, angolokról, egy valaha volt birodalom szívében, akik megtalálni véljük a magunk tölgyfáját, melynek életereje a mi ősi gyökereinkből fakad, és azt mondta, talán, végső soron mi, akik töretlen ezer éve ezt a szigeterődítményt lakjuk, akik – ahogy ő mondta – az angol madarak énekére nőttünk fel, angol tölgyfa alatt, az angol mezőn, Szent György vörös keresztje alatt, talán mi vagyunk, akik a legtöbbet tudják Angliáról.

És én nagyon nagyra értékelem azért, hogy ezt mondta, mert úgy éreztem, mintha a családomról beszélt volna, akik nagyon jól megértették az országunkat. És akik talán még jobban értették a fővárosukat, London városkát, ahogy régen hívtuk. Kószáltunk a parkjaiban, álmélkodtunk egyes helyeken, üzleteltünk a városban, vagy nyugatra mentünk táncolni, és a folyón csónakáztunk. A régi London világos söre és angolnás pitéje! Családom Londonja annyi generáció óta, amennyiről csak tudomásom van. London, amely kevesebb mint tizenöt éven belül kevesebb mint ötven százalékban lesz fehér. London, ahol tizenöt éven belül a fehér ember kisebbségnek fog számítani.

Rasszista lennék? Nem.

Van bármi kifogásom más bőrszínű emberek ellen? Nem.

Meg fogom akadályozni, hogy az országomba jöjjenek? Nem.

Akkor hát mi is az én bajom?

Az én bajom – és most hét férfi nevében beszélek akit George-nak hívnak, és öt nő nevében akit Viktóriának – az én bajom nagyon egyszerű.

Az én bajom, hogy mindig megmondták, nem kérdezték, és minden nap újra és újra megmondják, hogy milyennek kell lennünk, és, hogy milyennek kell az országunknak lennie.

Tudjuk kik azok, akik megmondják, ők is angolok. Övék az az osztály, amely mindig elkülöníti magát, az osztály, amely mindig megszerezte magának amit akart, és most ez az osztály az, amely Angliát olcsó pénzért kiárusítja.

Soha nem kérdeztek minket, és soha nem is fognak.

Megengedjük nekik, hogy eladják az örökségünket? Vagy itt van-e az ideje, hogy felemeljük a szavunk?

Hogy szót emeljünk, hogy elvegyük tőlük a jogot, hogy eladják a szent, a bőséges, a mi egyetlen Angliánkat, amely gondozott minket, felnevelt meztelenül, ahogy a tölgyfákat. Itt van-e az ideje, hogy Anglia újra összefogjon és megvédjük az országunkat? A bennünk élő tűzzel, az öklünkkel?

Itt van-e az ideje, hogy Anglia fiai újra felemelkedjenek?

Azt mondom, igen. Azt mondom igen! Azt mondom.. igen.”