A kezdeti jelek szerint furcsamód inkább a Brüsszelhez hű maradáspártiak fogadták reménnyel teli várakozással a brit Konzervatív Párt által kezdeményezett december 12-i előrehozott választás bejelentését. Akkori meglátásuk szerint a szavazók végre lehetőséget kaptak arra, hogy lapátra tegyék a szerintük populistákat, szélsőségeseket és a Brexit-pártiakat tömörítő, eleve dilettáns Boris Jonhsont. Azonban kevesebb mint két héttel a választások előtt nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érzi a baloldal a közhangulatot, ezáltal pedig komoly vereségre és egy nagyon is sima unióból való kilépésre számíthatnak.

Ahogyan korábban be is számoltunk róla, a legnagyobb brit közvélemény-kutató csoport, a YouGov nem hagyományos – az előző választás előtt is pontosnak bizonyult – mérési modellje azt mutatja, hogy ha „holnap” tartanák a választást, a Johnson vezette Konzervatív Párt a voksok 43 százalékát szerezné meg, a legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt 32 százalékot kapna.

Ennél nagyobb többséget a Konzervatív Párt legutóbb az 1987-es választásokon szerzett, amikor Margaret Thatcher akkori miniszterelnök 102 fős alsóházi többséggel alakíthatta meg harmadik kormányát. A YouGov a mostani felméréshez ugyanazt a modellt használta, amellyel az előző, 2017-ben tartott – szintén előrehozott – választások előtt pontosan megjósolta, hogy egyik párt sem szerez abszolút többséget.

Mindez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel januárban be is fog következni a Boris Johnson miniszterelnök által levezényelt Brexit, s amennyiben ezt az akadályt sikerül a lehető legkevesebb károkozással elvégeznie, akkor akár egy jó időre be is betonozhatja magát a hatalomba a volt londoni polgármester.

Yascha Mounk, a The Atlantic újságírója elemzésében kifejti, hogy a szakértők és a politikusok többnyire közpolitikai kérdésként kezelték a Brexitet, ám a három éve elhúzódó konfliktust úgy érthetjük meg leginkább, ha azt egy, az elitről és a kultúráról szóló polgárháború értelmezési keretében vizsgáljuk. Az újságíró szerint

Mint írja, Theresa Mayjel és a baloldali kihívókkal szemben Johnson a kezdetektől fogva megértette, hogy a Brexit legalább annyira egy szimbolikus kérdés, mint egy elvégzendő politikai feladat. Hiszen sok ember azért szavazott a Brexitre, mert meg akarta mutatni az establishmentnek, hogy megutálta azokat, akik a feje felett döntenek. Azt várták, hogy egy kilépés megszervezése mellett az épp hatalmon lévő vezető bizonyítsa be, hogy ő a dühös emberek oldalán áll, nem pedig a technokrata elit pártján.

Mounk úgy látja, Johnson nem kis feladat elvégzését vette a nyakába: nemcsak magát, hanem a világ legrégebbi pártját, a Konzervatív Pártot is újraformálta a populizmus képében. Mint írja,

Az egyik oldalon ott van a valóságot nem érzékelő elit, amely oly mértékben ragaszkodik a balliberális értékekhez, hogy még a brit szavazók akaratát is képes lenne figyelmen kívül hagyni, míg a másik oldalon a hétköznapi emberek állnak, akik a Brexitre szavaztak, akik e hősies tettükön keresztül megpróbálták korlátozni az elit országukra gyakorolt dominanciáját. Johnson alapvető ígérete nem más, mint hogy győzelemre segíti az „igazi” embereket a korrupt elittel szemben.

Az újságíró szerint a kormányfő mindemellett retorikájában mindig következetes, elmondása szerint nem véletlenül aratott nagy sikert a Konzervatív Párt konferenciáján elhangzott, azóta ikonikussá vált mondata, miszerint

„Éppen ez a populista vonal tette lehetővé, hogy maga mellett tudhassa azon keményvonalas Brexit-pártiak lojalitását is, akik May nem sokban eltérő javaslatcsomagja után hazaárulónak nevezték a volt miniszterelnök asszonyt. Támogatói azt szeretnék, ha a Brexit szerszámként lenne hasznosítható abban a küzdelemben, melynek keretében szétverik a fennálló elitet. S Johnsonnak azzal, hogy a kulturális forradalom gúnyájába öltöztette fel a relatíve békés álláspontját Európa felé, sikerült őket meggyőzni arról, hogy az elit elleni küzdelem a megállapodás után is folytatódni fog” – fejti ki.

Mounk végül azt a következtetést vonja le, hogy „ebben a szétaprózott politikai rendszerben – és abban az időben, amikor a Munkáspártot az élő emlékezet óta nem vezette ennyire népszerűtlen ember – ennek a receptnek az alkalmazása domináns helyzetet teremthet az elkövezendő évtizedben Johnsonnak”. Meglátása szerint könnyen előfordulhat, hogy Johnson meg tudja őrizni a populista jobboldal támogatását úgy, hogy közben valódi sikert ért el a sokszínű középosztállyal való együttműködésben is.