Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Keresztény Európától a bevándorláspárti Európáig

Nagy Gábor

2019.03.23. 10:15

Új sorozatot indított a 888. Célkeresztbe az Európai Unió (EU), a 2019-es európai parlamenti választások kerültek. Két héttel ezelõtt azzal foglalkoztunk, mit érdemes tudni az EP-voksolásról; az elõzõ és a mostani részben pedig az EU történetét taglaljuk.

Az „európai együttműködés úttörőinek” Jean Monnet-nak, Robert Schumannak, Konrad Adenauernek és Alcide de Gasperinek a szeme előtt mindig ott lebegett a „keresztény Európa” gondolata, ám az alapítók „szellemisége” mára teljesen kikopott: a keresztény gyökerekre való utalás nem is került bele az EU alkotmányába. Az „értéksemlegesség” kialakulásában sok minden szerepet játszott: az 1968-as diáklázadások, a fogyasztói társadalom, a globalizáció, s természetesen az egyre nagyobbra hízó Európai Közösség (EK).

Az európai szakirodalom szerint az Európai Gazdasági Közösség (EGK)/EK olyannyira sikeres vállalkozássá vált a hatvanas években, hogy Nagy-Britannia, Írország és Dánia csakis a közösséghez való csatlakozás (1973) mellett dönthetett. Semmi kétség, a „hatok” gazdasága valóban elkezdett virágozni, ám a bővítések nem igazán zajlottak zökkenőmentesen – például a különböző Európa-víziók, a gazdasági érdekek, a szupranacionális európai intézmények jogkörei, döntéshozatali mechanizmusai miatt.

Nyolc évvel az első bővítés után (1981), majd öt évvel később (1986) olyat húzott az EK, amire nem sokan számítottak: egy esetleges geopolitikai konfliktus és a kommunista veszély elkerülése érdekében a katonai juntát éppen csak megbuktató Görögországot, António de Oliveira Salazar és Francisco Franco bukása után pedig Portugáliát és Spanyolországot is felvették az EK-ba. Az, hogy ezek az államok a mai napig nem „állnak a talpukon” (lásd: mediterrán válság), leginkább ezekből a döntésekből erednek. Bár az európai emlékezetpolitika mindig odabiggyeszti: EK-tagság nélkül nem lehetett volna ezekben az országokban demokráciát építeni, a józan ész már akkor is azt mondta: elhamarkodott lépés volt ez a bővítés, főleg ha figyelembe vesszük a mai „csatlakozási feltételeket” – szabadság, demokrácia, emberi jogok és alapvető szabadságok iránti elköteleződés, s az úgynevezett „koppenhágai kritériumok” (piacgazdaság, EU-jogok elfogadása, kötelezettségek vállalása).

Megfontolt, érett döntésnek bizonyult viszont Ausztria, Finnország és Svédország felvétele (1995) – immár az Európai Unióba. Még úgyis, hogy az újdonsült tagállamok azonnal elkezdtek fizetni a „közös kasszába”.

Az új évezred bővítési hullámai pedig ismét a szimbólumok miatt váltak fontossá: a szovjet tábor egykori országai és két földközi-tengeri állam – Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Litvánia, Lettország, Ciprus, Málta 2004-ben, Románia és Bulgária három évvel később, Horvátország pedig 2013-ban – szintén a nyugati integrációt választotta.

Persze ne legyenek kétségeink: a hangzatos jelszavak mellett a „piacbővítés” volt a legfőbb szempont a brüsszeli elitnek. Hiába jött a baloldali német Joschka Fischer a fennkölt felszólalásaival, hogy a keleti bővítés lelkiismereti kérdés, hiába mondta Lionel Jospin szocialista politikus, hogy a jogállamiság megőrzése, a diktatúra kialakulásának elkerülése érdekében szükséges a posztszovjet térség nyugati integrációja, ma már tudjuk, a beáramló európai tőke és az európai cégek által kivitt profit egyáltalán nincs egyensúlyban, a piacvesztésről nem is beszélve.

De talán ami még ennél is fontosabb, az az, hogy az emberi jogokért „folyamatosan harcoló” Brüsszel nem igazán tudta érvényesíteni a nemzeti, vallási kisebbségek jogi védelmét az EU tagállamaiban. Nekünk, magyaroknak leginkább a kettős állampolgárság, a székelyek autonómiakérdése, a Benes-dekrétumok léte szúrja a szemünket.

Maastrichti szerződés

Ezt az okmányt 1992. február 7-én írták alá Maastrichtban az EK tagjai, és 1993. november 1-jén lépett hatályba. A szerződés tartalmazta a közös fizetőeszköz, az euró bevezetésének körülményeit, és itt jelenik meg az unió hárompilléres szerkezete. Az Európai Unió három tartópillére az Európai Közösségek, a közös kül- és biztonságpolitika és a bel- és igazságügyi együttműködés. Az első pillért az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Szén- és Acélközösség és az Euratom alkotja. A második pillér alapja az Európai Politikai Együttműködés, amelyet jelentősen kibővített a szerződés. A harmadik pillér elhozta a jogszabályok, az igazságszolgáltatás, a menedékjog, a bevándorlás összehangolását. A közös valuta és fizetőeszköz bevezetése 2002. január 1-től történt, ez az euró lett.

Amszterdami szerződés

1996 márciusában, Torinóban kormányközi konferenciát rendeztek azért, hogy felülvizsgálják az EU-ról szóló szerződést. Az amszterdami szerződés 1999. májusi hatálybalépésével az együttdöntési eljárást leegyszerűsítették, hatályát pedig kiterjesztették. Az EP-t ezúton feljogosították az EB elnökének jelölt személy jóváhagyására.

Alapjogi Charta / nizzai szerződés

Az EU Alapjogi Chartáját egy Konvent dolgozta ki, melynek részvevői a nemzeti kormányok és az Európai Bizottság (EB) egy-egy tagja és az EP tagjai voltak. Hét fejezetben, 54 cikkelyen keresztül határozták meg az Európai Unió alapvető értékeit. A Chartát 2000. december 7-én írták alá a nizzai csúcstalálkozón. Ezeket a polgári, politikai, gazdasági és szociális jogokat (méltóság, szabadságjogok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás, általános rendelkezések) az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége védelmezi, mely 2007. március 1-től működik Bécsben. A 2003. február 1-én hatályba lépő nizzai szerződés pedig még több jogot, hatáskört adott az EP-nek, az Európai Tanácson belül pedig több kérdéskör elbírálásához társítottak minősített többségi szavazást.

Lisszaboni szerződés

A lisszaboni szerződés, teljes nevén a „Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról”, amelyet Lisszabonban 2007. december 13-án írtak alá, az Európai Unió (EU) működését tette hatékonyabbá az alapszerződések korábbi változatainak módosításával. A szerződés kinyilvánított célja volt, hogy „lezárják az amszterdami szerződéssel és a nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését”.

A lisszaboni szerződéssel bevezetett főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése az ET-ben, az EP megnövelt szerepe a döntéshozásban, a pillérrendszer megszüntetése, új tisztségek létrehozása (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. A szerződés két jelenlegi és egy jövőbeli kivétellel jogilag kötelezővé tette az Alapjogi Chartát.

Egy hét múlva az EU intézményeiről lesz szó, tartsatok akkor is velünk!

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére