A legújabb felmérések szerint Donald Trumpot komolyan veszik az amerikai választók; a republikánus jelölt gazdasági, munkaerő-piaci, bevándorlás- és biztonságpolitikai kérdésekkel kapcsolatos megnyilvánulásait hitelesnek tartják, hitelesebbnek bármelyik riválisáénál – pártpreferenciától függetlenül. Legnagyobb ellenfele, Hillary Clinton egyedül környezetvédelmi és szociális témákban tűnik hitelesebbnek, mint a New York-i ingatlanmogul.

Nem csoda, hogy a Trumpot korábban minden eszközzel lejáratni próbálók is fegyvernemet váltottak: megpróbálják ők is komoly jelöltként kezelni Trumpot és komolyan venni kijelentéseit. Lássuk hát mi is, hogy nézne ki Donald Trump Amerikája, egy olyan Egyesült Államok, amely falat emel a mexikói határon, kitoloncol 11 millió illegális bevándorlót, kereskedelmi háborút indit Kínával szemben és végre megreformálja az amerikai adórendszert is. Amerikai kapitalizmus-kritika Trump-módra.

Trump sikerének kulcsa épp ott keresendő, ahol legnagyobb riválisáé Bernie Sanders-é; azt a kilencvenes évek eleje óta felülvizsgálatlan amerikai gazdaságpolitikai gyakorlatot vonják mindketten kritika alá, amely az elmúlt évtizedben még távolabb sodorta az egy százalékot a maradék 99-től, amely sokak számára elérhetetlen messzeségbe száműzte az amerikai álmot (és másoknak végérvényesen eltorzította azt) és a külpiacok változékonyságának tette ki az USA gazdasági teljesítményét.

Azt a gazdaságpolitikát, amely mindent alárendelt a globális kapitalizmus térnyerésének; amelynek hála olcsó az iPhone, a végtelenségig növelhető az amerikai adósság, a világgazdaságot sújtó válság ellenére is magas az amerikai vállalatok nyeresége. Azt a gazdaságpolitikát, amely munka nélkül hagyta az amerikai gyári munkást (vagy féken tartotta a bérét azoknak, akik versenyképesek bírtak maradni a kínaiakkal), hagyta leépülni az amerikai gyáripart, fokozatosan korlátozta a szakszervezetek érdekérvényesítő erejét, ezzel a lehetőséget is kicsavarva a kékgallérosok kezéből, hogy sorsukon valaha javítsanak.

Ennek a folyamatnak a hátulütőire – amelyet a a gazdaságkutatók "Kína-sokk"-nak neveztek el – egészen mostanáig komolyan senki nem kérdezett rá, függetlenül attól, hogy republikánus vagy demokrata párti elnök tekézett/golfozott éppen a Fehér Házban. A globális kapitalizmus kedvezőtlen hatásairól minden elnök/elnökjelölt hallgatott; mostanáig.

Pedig téma bőven akad, hiszen Obama elnök hagyatékának jelentős eleme lesz a csendes-óceáni országokkal kötött és az Európai Unióval tervezett szabadkereskedelmi megállapodás; hiszen az Obama-kormány minden elődjénél többet tett a Kínával való megbékélés érdekében azóta, hogy Clinton bevitte Pekinget a WTO-ba. Hiszen az amerikai vállalatok továbbra is inkább külföldön adóznak, semmint otthon, gyáraikat külföldre telepítik, nem pedig az USA-ba. Hiszen épp ezért a Fed a feje tetejére is állhat, a munkanélküliség nem csökken, a bérek nem emelkednek, a fogyasztás nem élénkül elég gyorsan ahhoz, hogy biztosan ki lehessen jelenteni: az Egyesült Államok gazdasága kimászott a gödörből és nem is csúszhat vissza oda.

Hogy ezt megakadályozza, Trump kereskedelmi gátat emelne Kínával szemben. Egy a New York Times-nak adott interjúban az elnökjelölt arról beszélt, hogy 45 százalékos védővámmal sújtaná a Kínából importált javakat – ez adná a kereskedelempolitikájának alapját, amellyel "Amerikát újra naggyá tenné". Ha eltekintünk a vám esztelen mértékétől (hiszen maga Trump is megpróbált később kihátrálni a kijelentése mögül), és csak a kezdeményezést nézzük, nem találunk abban semmi kivetnivalót.

Tény, hogy az Egyesült Államokban 3,2 millió munkahelyet számoltak fel 2001-2013 között csak a Kínával folytatott kereskedelem eredményeképp. A legtöbb elbocsátás a gyáripari szektorban történt – az olcsóbb kínai munkaerő egyszerűen felváltotta a drágább amerikait. A kínai munkaerő pedig azért (is) tudott ennyire olcsó maradni, mert az állam a fejlett világban nem szokványos eszközökkel támogatta a gyáripart és a renminbi árfolyamának manipulálásán keresztül olcsón tartotta azok termékeit.

Egy Trump szerinti világban tömegével nyitnának újra az amerikai gyárak, ezek gyártósorainál pedig amerikai munkások dolgoznának. Nem bevándorlók. Õket ugyanis Trump két éven belül kitenné az országból. Mind a 11 milliót, aki illegálisan van ott. 

Hogy ez mennyibe kerül, nem számít (az biztos, hogy jelentős bürokrácia-növekedéssel járna akár a felkutatásuk is). Hogy valójában megvalósítható-e, nem lényeg (számítások szerint a megfelelő eljárásrend betartásával évente legfeljebb 400 ezer embert tudna kiutasítani az országból, de csak akkor, ha előtte számottevően bővítené az e munkát végző bürokratikus intézmények emberállományát). Hogy milyen morális aggályokat vet fel, azzal ő nem törődik (az illegális bevándorlók és a legális állampolgárok közti házasságok szétszakítása, szülők és gyermekeik szétválasztása – az Egyesült Államokban született gyermekeknek ugyanis, függetlenül attól, hogy szüleik legális vagy illegális bevándorlók, automatikusan jár az állampolgárság).

Trumpnak erre is megvannak a válaszai: eltörölné azt a jogszabályt, amely az illegális bevándorlók Amerikában született gyermekeinek állampolgárságot ad, megkönnyítené az illegális migránsok felkutatását és deportálását, arra hivatkozva, hogy mivel törvényellenesen vannak jelen az országban, nekik nem járnak ugyanazok az alkotmányos jogok, amelyek az amerikaiknak. És eltörölné az USA-ban ideiglenes letelepedési engedélyt kapottaknak járó adókedvezményt, amely szerinte elősegíti a szegények megkapaszkodását Amerikában.

Az amerikaiak kárára. Trump szerint a bevándorlók által lefoglalt munkahelyekre amerikai munkaerőt kell állítani. A kiebrudalt 11 millió bevándorló egy részét, a legszorgosabb és legképzettebb 10 százalékot idővel visszaengedné. A maradék visszaszivárgása ellen pedig falat emelne a Mexikóval szomszédos határszakasz több mint 1600 kilométerére. 8-10 milliárd dollárból. Az ára Trump szerint nem is fontos, ő úgyis benyújtaná érte a számlát a mexikóiaknak.

Ahogy benyújtaná a számlát az amerikai vállalatoknak is, igaz, sokkal kisebbet mint elődei tették. Trump ugyanis azzal kecsegteti választóit, hogy végre megnyirbálja a cégek elképesztően magas adóit. Ugyanis ez az összesen 39 százalékos vállalati adó az, amely évtizedek óta külföldre kényszeríti az amerikai cégeket. Az amerikai cégek egyrészt fizetnek a nekik otthont adó államnak, másrészt befizetik a részüket a szövetségi kasszába is, az OECD-tagországok közül messze a legnagyobb arányban. Ráadásul a külföldön megtermelt, külföldön már egyszer leadózott profitjuk után még egyszer tejelnek otthon is, ha úgy döntenek, hazahozzák a nyereséget.nem is csoda, hogy az amerikai vállalatok összesen több mint 2000 milliárd dollárnyi nyereséget parkoltatnak jelenleg külföldön.

Trump ezt mind hazahozatná egy egyszerű húzással: 15 százalékra mérsékelné a vállalati adót, még a Sanders által csodált skandinávokénál is alacsonyabbra (igaz, ez még mindig magasabb lenne, mint az írek által alkalmazott 12,5 százalék, de Trump nem alaptalanul bízik az amerikaiak patriotizmusában) és egyszerűsítené a vállalati adózást, felszámolva az elmúlt évtizedek során végrehajtott törvénymódosítások és -kiegészítések miatt kialakult és jobbára a leggazdagabbaknak kedvező kiskapukat.

A jelenlegi lagymatag gazdasági környezetben erős üzenetekre, vérpezsdítő ötletekre vágynak a választók, akik bár egy évtizede azt hallják, hogy bizonyos amerikai cégek (értsd: bankok) túl nagyok ahhoz, hogy az állam hagyja bedőlni azokat, de azt is látják, hogy ugyanez az állam nem tesz semmit, ha egy újabb amerikai vállalat külföldre költözik, ha egy újabb amerikai gyár a bezárás vagy a létszámleépítés mellett dönt. A választóknak elegük van a szokványos dumákból, mindennél jobban szeretnének valami mást, valami unorthodoxot. Trump pedig megadja nekik és a szebb jövő, az erős Amerika ígéretébe öltözteti gazdaságpolitikai kritikáját.

Nem kérdés, hogy egy Trump szerinti Amerika előbb még mélyebbre merülne a válságban, mint 2008-ban vagy 2009-ben. Hogy a bevándorlók kitelepítése a felbecsülhetetlen állami kiadások mellett a váráslóerő azonnali csökkenésével járna, a Kínával szembeni húzások hirtelen megdrágítanák az államadósság finanszírozását és megugrasztanák az onnan importált, ott gyártott termékek árát. A kínai gyártósorok felszámolása és azok amerikai földre történő visszatelepítése időbe kerülne, addig pedig egyre mélyülő recesszió és tőkepiaci pánik várna az országra.

Ám ha ezt sikerül túlélni, az USA végre megnyugodhatna: a Kínával szembeni kereskedelmi deficit hosszú távú csökkentése több millió új munkahelyet teremthetne az országban, mérsékelve ezzel a költségvetés hiányát, élénkítve a gazdaságot és részben függetlenítené azt a világgazdasági trendektől is.

Csak győzzük kivárni.