1. A valóság tagadása mindenáron

Noha a muszlim országokból érkező tömegek bevándorlása már az 1980-as években kezdetét vette, a svéd integrációs politika totális csődjére a 2015-ös migrációs válság után felszínre került állapotok világítottak rá. A közhiedelemmel ellentétben nem a 2015 után érkezett egymillió bevándorló felelős a mai svédországi állapotokért, hanem főképp azok a svéd állampolgársággal már rendelkező muszlimok, akik már az országban születtek, szocializálódtak, radikalizálódtak, és párhuzamos társadalmakat építettek ki az elmúlt évtizedek folyamán. A migrációs hullám következtében beérkezett tömegek csak a meglévő struktúrákba ágyazódtak be, és csatlakoztak a bizonyos kerületeket rettegésben tartó bűnbandákhoz.

(Photo by JONATHAN NACKSTRAND / AFP)

Pedig a balliberális svéd kormányok mindent megtettek a valóság elfedésére: például 2006 óta a svéd törvények kifejezetten tiltják a bűnelkövetők etnikai hátterének rögzítését. Ennek kapcsán Stina Holmberg, a „Bűnözés a Svédországban és más országokban született személyek körében” című könyv egyik szerzője úgy vélekedett, hogy az etnikai alapú statisztikákat azért tiltották be, mert a bevándorlás ellenzésére használják fel azokat, és nem a bűncselekmények tanulmányozása során szolgálnak módszertanként. A svéd érvek éveken keresztül kimerültek abban, hogy a bevándorlók szociogazdasági okok miatt (vagyis gyenge társadalmi helyzetük, szegényes nyelvtudásuk és alacsony képzettségük miatt) „hajlamosabbak” az erőszakos bűncselekmények elkövetésére.

2016-tól kezdve pedig a televízióban is folyt a propaganda a „pozitív irányba megváltozott Svédország” mellett: az Individuell Människohjälp nevű jótékonysági szervezet megbízásából „az új ország” címmel sugároztak reklámot a TV-ben, amely szerint már nincs visszaút Svédország számára és az országnak muszáj elfogadnia a multikulturális identitását. A propagandisztikus anyag erőteljesen hangsúlyozta, hogy bevándorlók magukkal hozzák kultúrájukat, nyelvüket és szokásaikat, amit ideje pozitívumként kezelni, hiszen nem csak az „új svédeknek” kell integrálódniuk, hanem a „régi svédeknek is”, miután az integráció „a kölcsönös megértésről szól”. Vagyis a reklám gyakorlatilag azt propagálta, hogy az őshonos svéd lakosság áldozza fel kultúráját, identitását, és hagyományait a multikulturalizmus oltárán.

Mindezzel párhuzamosan a vezető svéd politikusok rendre tagadták, hogy léteznének párhuzamos társadalmak, muszlim gettók, vagy no-go zónák, ezért eufemisztikus és politikailag korrekt módon a rendőrség tagjai is „különösen veszélyeztetett” kerületek jelző alatt hivatkoztak azokra a bűnbandák által uralt területekre, ahova a rendőrök se mertek már bemenni. Hasonló megfontolás vezérelte, hogy a szexuális jellegű bűncselekmények definícióját felhígították a hatóságok 2018-ban annak érdekében, hogy ne legyen szembetűnő, hogy évről-évre egyre magasabb a nők ellen elkövetett erőszak száma.

(Photo by Kicki NILSSON / TT NEWS AGENCY / AFP) / Sweden OUT

Már a statisztikai kozmetikázás sem segített azon, hogy a drogkereskedelemmel összefüggő rendszeres robbantások, a klánháborúk, az antiszemitizmus és a nők elleni erőszak egyre inkább elburjánzott, de a svéd politikusok még kitartottak emellett a védekezési módszer mellett.

2. Hazugságspirálból fakadó harag

2018–2019 környékén már a nemzetközi balliberális médiumok is elkezdték boncolgatni az okait, hogy vajon mi állhat a Svédországban elharapódzó erőszak mögött. A statisztikák egyre nyilvánvalóbbá váltak: a svéd Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács (Brottsförebyggande rådet, BRÅ) adatai szerint 2018-ban 162 bombatámadásról érkezett bejelentés a rendőrséghez, míg 2019-ben már 257-ről.

Sőt, az etnikai alapú bandaháborúk már a gyerekeket sem kerülték el: 2015 júniusában egy négyéves kislány halt meg egy vérbosszú alapon elkövetett robbantás következtében Göteborgban, majd 2016 augusztusában egy nyolcéves birminghami fiú egy bandaháború során elhajított gránát miatt halt meg, szintén Göteborgban. Egyre hangosabbá váltak a Svédországot bíráló hangok, ami miatt a harag is egyre nőtt a hazugságspirálba belebonyolódó svéd politikusokban.

Talán valamilyen szinten már ők is látták felelőtlen és destruktív befogadási politikájuk következményeit, ám ezzel szembenézni még nem tudtak. Ezért a legfőbb bűnbakokká azok az „iszlám és migráció-ellenes” pártok és személyek váltak, akik „eltúlozzák a bevándorlás Svédországra gyakorolt negatív hatásait”, és olajat öntenek a tűzre, amire a muszlimok is kénytelenek erőszakkal válaszolni.

3. Alkudozás

Ahogyan a traumatikus eseményt átélő személyek, úgy a svéd integrációs politika esetében is azt láthatjuk, hogy a harmadik szakaszban a gyászoló próbál egyfajta egyezségre jutni. A katasztrofális svéd állapotok akaratlanul is kérdéseket vetettek fel: mi lett volna, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek az integrációra és a nyelvtanításra, vagy ha előbb felismerték volna, hogy a többed-generációs muszlimok sem integrálódtak megfelelően, akkor a „huminatárius nagyhatalom” szerepében tetszelegve nem fogadtak volna be még egy millió embert 2015-ben.

Az e kérdések mögött felsejlő szándék azt a célt szolgálja, hogy megvédje a társadalmi kohézióját elveszítő, és ezáltal gyászoló országot a fájdalmas valóságtól. Ebben a szakaszban szinte már lehetetlenségnek bizonyult a tények elfedése, bár kísérletek azért továbbra is adódtak rá. Például Ylva Johansson szociáldemokrata politikus, aki 2014 és 2019 között a svéd munkaügyi és integrációs miniszteri posztot látta el, kénytelen volt elismerni, hogy hiába állította azt a BBC-nek 2018-ban, hogy a bejelentett nemi erőszakok és szexuális zaklatások száma „egyre alacsonyabb, alacsonyabb és alacsonyabb”, a valóság ennek ellenkezőjéről tanúskodott.

(Photo by Aris Oikonomou / AFP)

4. Depresszió

A negyedik szakaszban erősödik a racionális hozzáállás, ami előkészíti az elfogadás állapotát. A szakirodalom szerint akkor sikeres ez a fázis, ha a gyászoló képes elfogadni az elválást, ami Svédország esetében azt jelenti, hogy az ország vezetésének el kell engednie azt a hamisan kialakított jóléti, stabil multikulturális állam eszményképet, amit magáról igyekezett sugározni az elmúlt években. Ezt önmagában kellően szemlélteti a tény, hogy már 2015-ben is 53 úgynevezett „veszélyeztetett kerület” (vagyis párhuzamos társadalom) volt az országban a svéd rendőrség összesítése szerint, amely szám napjainkra már 60 fölé kúszott.

A szembenézés a valósággal egyre elkerülhetetlenebbé vált, miután a svéd multikulturális vágyálom narratívája alól végérvényesen elkezdett kicsúszni a talaj.

5. Elfogadás

Amint a gyászoló képes túllépni a veszteségen, képessé válik arra, hogy új viszonyt alakítson ki a világhoz és önmagához. A vezető svéd politikusok még emlékezhetnek arra az időszakra, amikor az etnikai bandaháborúk és a rendőrség elleni bombatámadások nem voltak a mindennapok részei, vagy hogy a lövöldözések még nem voltak olyan gyakoriak az országban, hogy csak akkor kerültek az újságok címlapjára, ha halálos áldozatokat is követeltek a fegyveres összecsapások.

Egyébként a problémát eddig sem az jelentette, hogy a svéd állam képtelen az erőszak-monopóliumát alkalmazni, sokkal inkább az, hogy a valóságtagadás következtében ennek kikényszerítésére nem volt politikai akarat.

Természetesen kérdés, hogy milyen következményekkel fog járni, hogy már Magdalena Andersson svéd miniszterelnök is bevallotta a párhuzamos társadalmak létezését. Az viszont biztos, hogy Svédország hivatalosan is egy etnikai és vallási zavargásokkal terhelt, s ezáltal rossz közbiztonságú országgá vált, ahol a jog uralma bizonyos területeken egyszerűen nem érvényesül.

Tehát a régi Svédországot hivatalosan is eltemethetjük és meggyászolhatjuk Andersson szavai nyomán, ez pedig az „új ország” számára lényégében két választást hagy: vagy példát vesz a szomszédos Dániáról, ahol az állam visszavette kezébe az irányítást és ellentmondást nem tűrően igyekszik felszámolni az országban kialakult párhuzamos társadalmakat, vagy továbbra is a jóemberkedés szellemében képtelen a változásra, és kapitulál az „új svédek” követelései előtt.