A CDU politikusa a Junge Freiheit című jobboldali német lap hasábjain arról értekezett, hogy Németországban a bevándorlási válság kirobbanásáig sosem folyt vita arról, hogy a különböző okokból az országba érkező emberektől el kellene várniuk, hogy betartsák a német törvényeket, normákat és értékeket, amelyek a felvilágosodásból erednek, és amelyek az alkotmányon alapulva biztosítják a békés együttélést. Amikor Friedrich Merz 17 évvel ezelőtt a vezérkultúra (Leitkultur) szükségességéről beszélt, záporozott a „politikai korrektség” világából eredő kritika.

Miközben más országok világosan definiálják, hogy mit várnak a bevándorlóktól – nyelvtudás, törvények betartása, integrációra való készség (és akit ez sért, bármikor élhet a távozás jogával) – itt, Németországban rosszul értelmezett toleranciából fakadóan, nincs meg a szükséges bátorságunk, hanem sokkal inkább az intolerancia egyengeti az utat a párhuzamos társadalmak létrejötte, no-go zónák kialakulása és a szegregáció előtérbe helyezése tekintetében – írja Hans-Jürgen Irmer.

A kereszténydemokrata képviselő szerint az integráció halvány jelei sem mutatkoznak meg, sőt, a visszájára fordult. Neuss egyik fürdőjében például csak csirkét kínálnak, kolbászt már nem; a kasseli óvodában nem énekelhetnek többé karácsonyi dalokat; Hannoverben két és fél éve elfogadták, hogy az egyik diáklány teljesen elfátyolozva jelenjen meg az órákon. Freiburgban, egy női fürdőben a muszlim nők nem fogadják el, hogy férfi a fürdőmester; Mannheimben egy muszlim ápolónő megtagadja a férfi betegek megmosdatását; egy muszlim joggyakornoknő pedig elutasítja a fejkendő bíróság előtt való levételét.

Az is az integrációhoz tartozik, hogy megtagadják az osztálykirándulásokon való részvételt, hogy küzdenek a koedukált sport- és úszásoktatás ellen, hogy megpróbálnak iszlám óvodákat és iskolákat létrehozni, hogy iszlám jótékonysági szervezetet kívánnak létrehozni, hogy iszlám hitoktatást akarnak bevezetni, Mohammed kritika nélküli dicsőítése, felmagasztalása szellemében? Idetartoznak az önkormányzati választások kapcsán keletkezett első, muszlim választói névjegyzékek, a karácsony helyett a cukor ünnepe?” – teszi fel kérdéseit Irmer.

A politikus szerint közel sem egyedi esetekről van szó. A németek 60 százaléka aggódik a növekvő iszlamizáció miatt. 1970-ben kb. 300 ezer muszlim élt Németországban, 2000-ben nagyjából 3 millió, ma pedig 6-7 millió. De mennyi lesz 2025-ben és 2040-ben?

– jegyzi meg a CDU hesseni képviselője.

Hans-Jürgen Irmer úgy véli, az iszlám célja nem más, mint a világuralom. Ennek kapcsán felidézi az Iszlám Tanács 1980-ban, Londonban hozott határozatát Európa vonatkozásában: „Az iszlám az hit, életmód és egy mozgalom, melynek célja az iszlám világrend megteremtése.”

Az 1990-es kairói emberi jogi nyilatkozatban 45 iszlám állam utalt arra, hogy az emberi jogokkal szemben a saríában megfogalmazott iszlám jogrend mindig előnyt élvez, mert azok Allah parancsai és azokat kell betartani, nem pedig az ENSZ Emberi Jogi Konvenciója által megfogalmazott Alaptörvényt, melyet emberek alkottak.

Mikor szólítja már fel a Nyugat az iszlám államokat arra, hogy határolódjanak el e határozatoktól? Miért nem követeli az Európai Közösség naponta, hogy fejezzék be végre a keresztények üldözését valamennyi iszlám államban? Mikor demonstrálnak már elég hangosan muszlimok itt, az iszlám terrortámadások miatt, pontosan úgy, mint amikor tiltakoztak az ártalmatlan Mohammed-karikatúrák miatt? Mikor kap végre helyet az iszlámban az a fajta felvilágosítás, melynek azt kellene tisztáznia, hogy az a 200 rész a Koránban, melyekben a „hitetlenek” elleni harcra és az ő megsemmisítésükre szólítanak fel – azokat a keletkezésükkor érvényes kontextusban kell kezelni, és amelyek mára jelentőségüket vesztették? – kérdezi Irmer.

A politikus szerint, amíg ez nem történik meg, úgy kell tekinteni, hogy a Korán összeegyeztethetetlen az Alaptörvénnyel. Ha az ember tisztában van azzal, amit ezzel kapcsolatosan Erdogan, török elnök mondott, akkor csekély a felvilágosult reformiszlám valószínűsége: „Nem létezik moderált és nem moderált iszlám.” De a néhai Ali Bardakoglut, a Diyanet elnevezésű török vallási hatóság egykori vezetőjét idézve: „Az, ami a Koránban áll, minden kétséget kizárón érvényes.”

Németországnak el kellene gondolkodnia. Különösen akkor, ha az ember tisztában van azzal, hogy a takija, a „hitetlenek” tudatos becsapása a muszlim politika szerves része. Hogyan is válaszolta meg Nadeem Elyas, a Muszlim Központi Tanács egykori elnöke azt a kérdést, hogy a szekuláris jogállam visszavonhatatlan alapelv-e?

Azért, hogy a kisebbségből ne legyen többség, éppoly kevéssé adhatjuk fel identitásunkat, értékeinket és vezérkultúránkat, melyeknek az Alaptörvény szolgál bázisul. Ha a muszlimok az iszlámot békeszeretettel fordítják elnyomás helyett, mi ezt szívesen elhisszük, amennyiben mind az 57 iszlám államban elválasztják a vallást a politikától, a dzsihádot és a saríát feladják, éppen úgy, ahogyan az uralkodásra való igényt és a vallási fölényességet.

– zárja sorait a szerző.