Hogyan jutott el idáig az EU?
2019.03.17. 18:28
Az „európai együttműködés víziója” nem új keletű, merészebb „páneurópaisták” a Német-római Császárságig is visszatekintenek.
Mi azonban maradjunk a józan ész oldalán, s kezdőpontként tűzzük ki egy félig japán származású, de az Osztrák-Magyar Monarchia diplomatájaként is ténykedő filozófus, Richard von Coudenhove-Kalergi nevét, hozzá fűződik ugyanis az ún. Páneurópai Mozgalom létrejötte. A 20. századi Európa első sokkja, a világégés érthető módon mély nyomot hagyott a gondolkodókban, az újabb háború elkerülését pedig egy „európai együttműködésben” látták.
Persze 4 évvel az első világháború, két évvel a párizsi békediktátumok után nem igazán volt realitása Kalergi utópiájának, ám magasztos víziója, a szupranacionalitás a mai napig ott él az európai köztudatban. Csupán annyi a különbség, hogy míg Kalergi keresztény Európában hitt, addig ma a legtöbb vezető „értéksemlegesen” közelít a közös Európa kérdéséhez.
Talán mai szemmel sem túl meglepő módon a korabeli baloldal, s annak vadhajtásai is felkarolták az „európai együttműködés vízióját”. A Harmadik Köztársaság „hatszoros” miniszterelnöke, Aristide Briand (ki ellenérzései ellenére is megszavazta a trianoni békediktátum parlamenti jóváhagyását) a szupranacionalisták táborát erősítette. A francia szocialista politikus memorandumában azt írta: olyan szövetséget kell felállítani, mely bár nem veti el a nemzeti szuverenitást, a nemzetekfelettiség, az együttműködés feljebb való mindennél. S föderalista vízióval bírt a kommunista Altiero Spinelli is, kire az EU a mai napig úttörőként tekint. Még úgyis, hogy a manapság igen sokszor hangoztatott “egyéni szabadságjogokat” egyáltalán nem tartotta fontosnak. Abban azonban pedig semmi meglepetés nincs, hogy Spinelli szótárában sem találjuk a nemzetállam kifejezést.
Az első konkrét lépés az összeurópai együttműködés felé Jean Monnet nevéhez fűződik. Monnet semmilyen politikai ambícióval nem bírt, épp ellenkezőleg: ízig-vérig technokrata bürokrata volt, a kezdetektől fogva a közös európai intézmények felállítását javasolta. Így volt ezzel Robert Schuman francia külügyminiszter is, aki bár szintén elkötelezett híve volt a föderalizmusnak, azért mindig hozzátette: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. (Ahogy ezt Konrad Adenauer, az NSZK kancellárja, és az olasz kereszténydemokrácia kulcsfigurája, Alcide de Gasperi is gondolta).
Az első európai együttműködéshez végül a Schuman-terv (1950. május 9.) vezetett, mely révén megszületett a Montánunió (1951), vagyis az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), aminek Franciaország, Nyugat-Németország (NSZK), a Benelux államok és Olaszország lettek a tagjai.
Alig pár évvel a második világégés után ismét kiéleződtek az ellentétek, amit az újabb háború eshetősége sem oldott fel eléggé.
Mást gondoltak Európáról Franciaországban, az NSZK-ban, az Egyesült Királyságban, de még az Egyesült Államokban is. Utóbbi kettő esetében érthető: ha nincs D-nap (normandiai partraszállás), ki tudja, mikor jöhetett volna létre az ESZAK. És hosszú távon sem igazán jövedelmező hat ország politikai, gazdasági együttműködése. Walter Hallstein, német kereszténydemokrata politikus, az Európai Bizottság (EB) első elnöke például a briteknek adott igazat, vagyis: szabadkereskedelmi övezet kell Európának, nem az ESZAK – pláne, ha megvalósul a német egység. A franciák Charles de Gaulle vezetésével pedig épp ettől ódzkodtak, egy erős Németország mellett Franciaországnak nehéz labdába rúgni.
Az Európai Védelmi Közösség kudarca miatt azonban Nyugat-Európa félretette az ellentéteket, az ESZAK tagállamai az integráció mélyítéséről döntöttek. Ez lett az Európai Gazdasági Közösség (EGK, később EK), melyet a római szerződés (1957) hozott létre. S ugyancsak ekkor jött létre az Európai Atomenergia Közösség (Euratom), mely a közös, békés atomenergia-politikák összehangolására koncentrált.
Az integráció eleinte „könnyű szülésnek tűnt”, a vámuniót, s az azzal járó „alapvető szabadságokat”, a javak, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlását igen hamar lenyomták a tagállamok torkán.
Az egyik dilemma azonban, miszerint az Európai Egyesült Államok (EEK) vagy a Nemzetek Európája (De Gaulle) az EGK jövője, nem igazán dőlt el.
De Gaulle a hatvanas években igen erősen kritizálta a tagállamok fölé helyezett szupranacionális intézményeket. Úgy vélte, a római szerződés bár szép és magasztos volt, Franciaország igényeit, a gazdasági érdekeit egyáltalán nem tükrözte. A szupranacionalisták, tetézve az ellentétet a tagállami kormányokkal, az egyhangú tanácsi döntéshozatal eltörlését is kezdeményezték, mely érthető mód kicsapta a biztosítékot De Gaulle-nál. Megoldást végül az ún. luxemburgi kompromisszum elfogadása (létfontosságú nemzeti érdek csorbulása esetén vétózhat a tagállam) és a KAP felállítása, vagyis a közös agrárpolitika bevezetése jelentette.
A másik dilemma pedig az volt, hogy ha lesz folytatása az európai integrációnak, azt mely államokkal képzeli el az EK.
S itt legfőképp az Egyesült Királyságra kell gondolni, mely bár 1961-ben adta be a csatlakozási kérelmét az EK-hoz, mégis 12 évvel később lett “tagállam”. (A britek csupán szabadkereskedelmi övezetet akartak, a franciák viszont az amerikaiak trójai falovának tartották őket.)
A francia-angol csörte a hetvenes, de még a nyolcvanas években is folytatódott, csupán fordított előjellel. Az EEK első számú pártfogójává ugyanis az a Franciaország vált a szocialista bizottsági elnök, Jacques Delors révén, melynek kormánya korábban ennek az ellenkezőjét propagálta. De Gaulle nézeteit pedig furcsa mód Margaret Thatcher brit kormányfő vitte tovább. Delors “szociális Európát”, egységes európai alkotmányt, közösségi jogokat szeretett volna, Thatcher viszont a nemzeti értékek (Family of Nations) mellett kardoskodott, a gazdasági és pragmatikus kapcsolatok híve volt.
Három évtizeddel az EGK létrejötte után (1986 februárjában) először aláírták Luxemburgban az Egységes Európai Okmányt (SEA, Single European Act), majd hét évvel később (1993. november 1.) a maastrichti szerződést, mellyel hivatalosan is létrejött az Európai Unió. A római szerződés csupán a vámunióra, a közlekedéspolitikára, a befizetési egyensúlyra koncentrált, a maastrichti szerződés jóval mélyebb integrációt eredményezett: kohézió, európai állampolgárság, jogharmonizáció, egységes valuta, új közös, európai intézmények alapítása: Európai Parlament - EP, Európai Bizottság - EB, Európai Bíróság, Európai Számvevőszék, Európai Tanács - ET, Európai Központi Bank - EKB, Európai Befektetési Bank / Európai Befektetési Alap.