Az EU nemcsak egy nemzetállamok fölé növekedett intézményi struktúra, hanem egy jogforrás is. Az EU-s jogszabályok így közvetlenül és közvetetten is hatással vannak a tagállamokra, ekképpen a hazai jogszabályokra.

Gondoljunk csak az uborka görbülete, az akácméz „majdnem betiltása” és a magyar szőlő kiirtása körüli mizériákra. És ezek még csak kis „apróságoknak” számítanak, hiszen 2010 után volt itt sivalkodás már a médiatörvény, az Alaptörvény, de még a Soros-egyetem működése kapcsán is.

A brüsszeli jogszabályi hierarchia csúcsán a szerződések és általános elvek állnak. A lisszaboni szerződésnek hála ezekkel vált egyenrangúvá az Európai Unió Alapjogi Chartája is. Második szinten a Brüsszel által megkötött nemzetközi megállapodások vannak, a harmadik lépcsőfokon pedig az úgynevezett másodlagos jog található, amely csak akkor érvényes, ha az a felette lévő szintekkel összhangban van. Az első kettő logikus, a harmadik szint viszont igencsak szerteágazó, s igazából „itt van a kutya elásva”, mivel itt vannak Brüsszel puha és kemény jogi kényszerítő eszközei. Ezek közé tartoznak például a rendeletek („felhatalmazáson alapuló jogi” és „végrehajtási jogi” aktusok), irányelvek, határozatok, ajánlások és vélemények.

A rendeletek kötelezőek, közvetlenül alkalmazandóak, nem kell őket átültetni őket a nemzeti jogba, és a néphiedelemmel ellentétben az Európai Bizottság (EB) is elfogadhat ilyeneket, amire az Európai Unió Tanácsától (EUT/Tanács) és az Európai Parlamenttől (EP) kaphat felhatalmazást. Az irányelvek szintén kötelezőek a címzett, címzettek számára, a megvalósítás formáját, eszközét viszont az adott tagállam önként megválaszthatja. Emiatt a brüsszeli irányelveket nem lehet közvetlenül alkalmazni, erre csak az Európai Unió Bírósága (EUB) adhat ki ukázt, ha az indokolt. A határozatok is kötelező érvényűek, és adott esetben ezeket is lehet közvetlenül alkalmazni a címzett felé. Az ajánlások és a vélemények pedig pusztán brüsszeli „útmutatásként” szolgálnak.

Az unión belül (ahogy erre korábban már kitértünk) több testület, intézmény is jogalkotási körrel bír, mely egyértelműen a brüsszeli demokráciadeficit, s így az emberektől való eltávolodás egyik forrása.

Az EP-nek még van valami köze a népszuverenitáshoz (még akkor is, ha Niedermüller Péterek is székelnek Brüsszelben), az Európai Bizottságnak már kevésbé.

Az úgynevezett rendes jogalkotási eljárásban az EP társjogalkotóként jár el a Tanáccsal. A jogszabályok szövegezése előtt az EB hatásvizsgálatot készít, „civilekkel”, NGO-kkal egyeztet, majd kiad egy javaslatot. Ekkor még a tagállamoknak van némi beleszólása a brüsszeli joggyár folyamatába – mondván: az adott javaslatot célszerűbb nemzeti szinten kezelni, ám ezután a törvénytervezet ismét az EP és a Tanács elé kerül, akik ismét módosíthatnak a javaslaton.

Ha nincs egyetértés a két brüsszeli intézmény között, újabb kör következik, jön az úgynevezett második olvasat. S ha még ekkor sincs konszenzus az EP és a Tanács között, felállítanak egy egyeztetőbizottságot, amely igyekszik megoldást találni. Ha végképp beragad a törvénytervezet, akkor az EP és a Tanács is elutasíthatja a jogalkotási javaslatot.

Viszont ha elfogadják a törvénytervezetet (amit a Tanács, az EB vagy az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője terjesztett be), ahhoz minősített többség/kettős többség kell, ami azt jelenti, hogy az uniós országok tekintetében is megvan a többség (55 százalék, 28 tagállamból 16 szavaz igennel), és a javaslatot támogató országok az EU teljes népességének legalább 65 százalékát képviselik. Ha pedig a Tanács nem az EB vagy a főképviselő által benyújtott törvénytervezetről dönt, ahhoz az uniós országok 72 százalékának kell igennel szavaznia a Tanácson belül. A népességarány ebben az esetben is 65 százalék. Az EP a döntéshozatal tekintetében szinte ugyanúgy működik, mint a tagállamok törvényhozása. Alapesetben 50 százalék plusz egy fő, minősített helyzetekben ennél nagyobb többség kell egy jogszabálytervezet elfogadásához.

A rendes jogalkotási eljárás mellett létezik az úgynevezett különleges jogalkotási eljárás is. Ezt Brüsszel abban az esetben veti be, ha érzékenyebb szakpolitikai területeket (például: migráció) szükséges lenyomni a tagállamok torkán. Ebben az esetben az uniós szabályok nem adnak pontos leírást a különleges jogalkotási eljárás folyamatáról. A rendelkezések eseti alapon (!) kerülnek meghatározásra. A különleges jogalkotási eljárásokban a Tanács a kizárólagos törvényalkotó. Az EP csak „asszisztál” a „jogszabályalkotáshoz”.

Mióta Európai Uniónak hívják az „európai együttműködés vízióját”, folyamatosan napirenden van a nemzeti és nemzetek feletti hatáskörök közötti határok elmosása, eltörlése, vagyis: a szuverenitás csökkentése.

A brüsszeli intézményeknek eredetileg három kategóriában van döntési kompetenciájuk: kizárólagos jogkörök (például: kinevezések), megosztott hatáskörök (például: bizottsági tagok megnevezése) és támogató hatáskörök. Az uniós intézmények így csak a tagállamok politikáit támogató vagy kiegészítő intézkedéseket tudják elfogadni.

Kivételt csak a közös kül-, biztonság- és védelempolitika jelent, melyekről elviekben továbbra is kormányközi eljárások döntenek, de az utóbbi időkben ezeket a jogköröket is igyekeznek „uniós szintre emelni” – közös stratégiák, közös álláspontok címszóval, vagy azzal, hogy az EP-t igyekeznek a Tanáccsal szemben olyan jogkörökkel felruházni, mely „kiegyenlíti az erőviszonyokat” a két testület között.