Szinte a pályaudvarral szemközt álló alkalmi sátorhoz vezeti a gyalogost a zebra. Ételhez, frissítőhöz, tisztálkodási eszközökhöz, ruhához és játékokhoz juthatnak az újonnan érkezők. Néhány élelmes, vagy inkább pofátlan „helyi hiéna” azonban többször is sorban áll potyázni.

– „Már harmadszor jössz ide, elég volt belőled” – küld arrébb egy bőrdzsekis suhancot a sátor mellett álló önkéntes. Értetlenkedésemet látva hozzáfűzi, hogy úgy tizenöt–húsz vastag arcbőrű rendszeresen menekültnek álcázza magát egy-egy szendvics vagy némi ruhanemű megszerzése érdekében. A szomszédos kávézóban három indiai srác próbál telefonálni. Kijevből jöttek, néhány napja még nem gondolták volna, hogy ilyen gyorsan felforrósodik a talaj az ukrán fővárosban.

A pályaudvar Váci úti parkolójában buszok várják a záhonyi vonatot. A peronról egy sokféle ellátmánnyal megtöltött termen keresztül jutnak ki a buszokhoz a határ felől érkezők. Négy fekete bőrű srác nézelődik tanácstalanul a kijáratnál. Nigériai diákok, ők is Kijevből érkeztek, elég kalandos úton.

– „Összedobtunk négyen 500 dollárt és taxival valahogy elvergődtünk Lvivbe, ott szállhattunk át vonatra” – mondja a legidősebbnek látszó fiú, Harris.
– „Idén kezdtük volna az egyetemet, néhány hónapig csak a nyelvet tanultuk, de úgy látszik feleslegesen... Nem tudjuk, mihez kezdjünk, haza nem megyünk, megpróbálunk valamilyen tartózkodási engedélyt szerezni itt, Budapesten vagy más európai országban.”

A kárpátaljai magyaroknak nincsenek nyelvi nehézségeik – az ukránoknak, ruszinoknak sem nagyon, számtalan alkalmi és állandó tolmács segít nekik –, ráadásul sokuknak van magyarországi kapcsolata.

A múlt szerdán négy gyerekkel nekiindult Tóth Natáliának legalább abban szerencséje van, hogy együtt lehet a kicsikkel. 22 éves fia Tiszaújvárosban dolgozik, három évvel fiatalabb lánya otthon maradt a férjével.

– „A barátnőm elé jöttem, de valószínűleg a következő vonattal jön” – magyarázza a négy gyereket terelgető asszony. – „Nem panaszkodhatok, legalább van munkám, egy kertészetben dolgozom, a gyerekek pedig hétfőn már iskolába mennek abban a Pest környéki faluban, ahol otthonra leltünk. Csak szegény férjem nem tudott átjönni, későn adta be a magyar útlevélkérelmét. Kőművesként dolgozott Magyarországon, és éppen a háború kitörése előtt néhány nappal jött haza. Ki gondolta volna, hogy ilyesmit kell átélnünk? Anyám miatt is aggódom, nem akarta otthagyni a házát, a Munkácshoz közeli Gáton. Attól fél, kirabolják vagy beköltözik valaki az otthonába. Pedig itt nyugodtabb élete lenne, mindenki kedves és segítőkész, csak az bosszant, amikor azzal vádolnak minket, kárpátaljaiakat, hogy szavazni jöttünk, jövünk Magyarországra. Én nem foglalkozom a politikával, otthon sem járok szavazni, de erre a Gyurcsányra akkor sem szavaznék, ha ötmillió forintot adnának.”

Fotó: JK