A 2008-as világgazdasági, majd a 2015-ös európai bevándorlási válság után Európa-szerte meggyengültek a hagyományos, azaz az establishment részét képező baloldali pártok. A kontinenst érintő pénzügyi, társadalmi és nemzetbiztonsági kérdésekre adott sorozatos rossz válaszaik miatt jelenleg is lejtmenetben vannak, helyüket egyre inkább a populista vagy zöldpolitikát valló baloldali pártok veszik át. Kivéve egyetlen országban, ahol a történelmi baloldali pártnak számító szociáldemokraták nemcsak győzelmet arattak a nemrég megtartott parlamenti választásokon, hanem sikeresen megállapodtak a kisebbségi kormányalakításban is. Győzelmük záloga pedig egyértelmű: nem kérnek az Európát megszálló migránsokból.

A június 5-i parlamenti választásokat követően alig telt el néhány hét, ám a Mette Frederiksen vezette szociáldemokraták már meg is tudtak állapodni a leendő kormányt támogató baloldali pártok vezetőivel, ezzel pedig Frederiksen valóra is váltotta legfontosabb kampányígéretét, miszerint tisztán szociáldemokrata kisebbségi kormányt fog alakítani a kisebb baloldali pártok külső támogatásával. Bár a választások estéjén a leköszönő miniszterelnök, Lars Lokke Rasmussen még arról beszélt, hogy „elképzelése sincs”, milyen hamar léphet hivatalba az új kormány, ehhez képest a szocdemek mindössze három hét alatt meg is ugrották az első akadályt.

Az ország történetében mindössze második női kormányfő sikere várható volt. Ugyanis a választások előtt még hivatalban lévő, jobboldali kormányfő által vezetett Liberális Pártnál (Venstre) is szigorúbb bevándorlási politikát hirdetett meg, ezzel nemcsak hogy kifogta a Venstre vitorlájából a szelet, hanem jó néhány szavazót is sikerült átédesgetnie a polgári táborból, vagyis az úgynevezett „kék blokkból”. Ezzel pedig az 1871-ben alapított Szociáldemokrata Párt ismét kormányerővé nőtte ki magát, amely szerte a kontinensen unikálisnak mondható, tekintettel arra, hogy Nagy-Britanniától kezdve Franciaországon, Németországon és Ausztrián keresztül egészen Magyarországig milyen válsághelyzetben nyűglődnek az establishmenthez tartozó baloldali pártok.

Kis túlzással valahogy így foglalható össze Frederiksen győztes stratégiája, aki bevallottan a keményen bevándorlásellenes Dán Néppárt legyőzésében látta az egyik legnagyobb kihívást. Hiszen a centrumtól markánsan jobbra álló populista párt korábban pont a migrációt ellenző retorikájával tudta elcsábítani azokat a munkásosztálybeli szavazókat, akik idén júniusban már visszatértek a „gyökereikhez”, azaz ismét balra szavaztak.

Faragó Csaba, a Századvég Alapítvány külügyi vezetője rámutatott arra, hogy a munkásosztály és az alsó középosztály szavazatait megcélzó kampányt tudatosan építették fel Frederiksenék, hiszen tisztában voltak vele, hogy az Afrikából és a Közel-Keletről beáramló migránsok

• ha munkát vállalnak, akkor éppen ennek a két társadalmi osztálynak a munkakörülményeit veszélyeztetik (lenyomják a bérszintet vagy kiszorítják a tősgyökereseket az állásaikból);
• ha pedig menekültstátuszukra hivatkozva segélyért folyamodnak, azt szintén az eleve nehezebb anyagi helyzetben élő dán állampolgárok kárára teszik.

A Századvég külügyi vezetőjének meglátását támasztja alá Frederiksen korábban, a bevándorlás kapcsán kifejtett álláspontja is, miszerint a jelenség leginkább a baloldali, munkásosztályból származó szavazókat érinti:

A párt célkitűzései pedig enyhén szólva is jobbról előzik az amúgy eddig is bevándorlásellenes kormány intézkedéseit. Elsősorban egy migrációs plafon bevezetését szorgalmazzák, ami a nem nyugat-európai bevándorlók szabályozását hivatott korlátozni, továbbá a menedékkérőket egy észak-afrikai befogadótáborba helyeznék át, és azt szeretnék, ha minden eddigi bevándorló hetente legalább egy 37 munkaórás jogviszonnyal rendelkezne a szociális juttatásokért cserébe.

Mi több, a magyarországi baloldalhoz képest a dán szociáldemokraták megtanultak kommunikálni a szavazóikkal: a támogatóikon elvégzett belső méréseket professzionális módon kiértékelik és azt a gyakorlatba átültetik. Például egy, a párt számára belső felhasználásra készített, tavaly őszi felmérés szerint a szervezet magszavazóinak 37 százaléka úgy gondolta, hogy az akkori kormány által diktált bevándorláspolitika túlságosan laza, még úgy is, hogy három éven keresztül az ország történelmének legbevándorlásellenesebb kormánya volt hatalmon. Ennek az igénynek a kiszolgálása érdekében Frederiksen még inkább jobbra tolta el a migrációt érintő irányelveit, mely ki is derül az önéletrajzi könyvéből:

Stratégiája bejött. Még azokat is maga mögé tudta állítani, akik szinte bizonyosan nem voksoltak volna egy hasonlóan bevándorlásellenes pártra, amely már a politikai spektrum jobb oldalán helyezkedik el. Malou Astrup Clemmensen, a szocdemek kampányaktivistája például nem rejtette véka alá, hogy meglátása szerint a párt burkatilalma neki már túl sok, ám mégis kiáll Frederiksen mellett:

A párt parlamenti képviselője, Peter Hummelgaard szintén úgy látja, hogy a migrációt ellenezni annyit tesz, mint – az ő olvasata szerint – igaz baloldalinak lenni. Az általa képviselt, masszív munkásosztályból álló, Koppenhága repteréhez közel eső Tarnby városában tömegesen pártoltak át azon szavazók, akik korábban a Dán Néppárthoz vándoroltak:

Ugyanakkor nem véletlenül cikkeztek a szociáldemokraták kisebbségi kormányalakításának sikeréről oly sokat a világsajtóban, hiszen Frederiksen sikere ellenére nemcsak Dániában, hanem Európa-szerte is megmaradtak a világgal lépést tartani képtelen, hagyományos baloldali pártok, amelyek nem kis ellenszenvvel kísérték a szociáldemokraták emelkedését.

A centrumtól balra álló – vörös blokk – szövetségeseinek leginkább a szociáldemokraták által a múltban egyes kormányzati irányelvek megszavazása vagy azok ellenzésének a hiánya az, amely aggasztó. Mint ismert, a szocdemek többek között megszavazták

• a menekültektől való ékszerek elkobzását,
• a nikáb és burka viselését megtiltó rendeletet,
• tartózkodtak egy olyan törvényjavaslatnál, amely vallási felekezettől függetlenül, kötelezően előírta a honosítási ceremóniáknál a kézfogást,
• továbbá egy olyan javaslat ellen sem emelték fel a hangjukat, amely a bűnelkövető menedékkérőket egy olyan szigetre száműzné, ahol korábban fertőző állatokkal kísérleteztek.

Mi több, februárban egy olyan indítványt is támogattak, amelyet a Dán Néppárt paradigmaváltásnak nevezett, ez pedig arról szólt, hogy a migrációs politikának elsősorban a repatriálás – a menedékkérők hazaszállítása és elhelyezése – a célja, és nem pedig a dán társadalomba való integrálás.

Martin Ostergaard, a Szociális Liberálisok pártjának vezetője a jelenséget meglehetősen keserű szájízzel úgy kommentálta, miszerint „furcsa, hogy ekkora változást érhet el valaki nemcsak az irányelveit, hanem az alapvető értékeit is tekintve.”

Az pedig nagy valószínűséggel még nehezebbé teszi Frederiksen és a pártja számára a vörös blokkba való besimulást, hogy maga a pártelnök a világszerte gyengélkedő, betegeskedő szociáldemokrata pártok gyógyszereként definiálja magát. Testvérpártjait például egy tavaly decemberi lisszaboni gyűlésen azzal vádolta meg, hogy hagyták elveszni a bázisszavazóik bizalmát, mivel nem akadályozták meg a globalizáció okozta munkavállalói jogok erodálását, az egyenlőtlenségek növekedését és a szabályozatlan migrációt.

Faragó Csaba úgy látja, mivel az idő már meghaladta a klasszikus jobb-bal törésvonalat Európa-szerte, nem szerencsés kifejezetten a baloldali pártokra nézve átfogó konklúziót levonni a dán szocdemek győzelmi receptjéből. Meglátása szerint azonban ami mindenképpen hiánycikknek számít, az a politikai értelemben vett egyediség, ami a Frederiksenék által vitt kampányban kétségkívül megvolt.

Csakhogy egy politikus vagy egy vezető alkalmassága – vagy éppen alkalmatlansága – legtöbbször nem a felfokozott hangulatú, intenzív kampányok közben derül ki, hanem éppen ellenkezőleg, amikor már minden kezd lecsengeni. Nagy kérdés, hogy a kampányhajrában egy Quentin Tarantino-filmjelenetet kölcsönző Frederiksen, aki a felvételek tanúsága szerint begombolta a dzsekijét, megigazította a haját, ezt követően hangos rockzene közepette felöltötte a magas sarkúját, majd a kamerához fordulva azt mondta: „újra készen állok, csapjunk bele”, hogyan fogja tudni kiállni a higgadt, hétköznapi kormányzás próbáját. A lehetőségei adottak, ám egy kisebbségi kormányban nem csak rajta múlik, hogyan él velük.