Az Egyesült Államok a héten bejelentette: nagyszámú csapatokat küld Európa keleti régiójába. Oroszország ezt nyílt fenyegetésnek vette, így a migrációs krízis mellett immár egy újabb fronton is bizonyítania kell Európának: saját haderejének a rendelkezésével, máskülönben fennáll a veszély, hogy Európa műveleti területté alakul át.

Miután 2014. március 16-án Oroszország − álláspontja szerint hivatalosan − bekebelezte a Krímet, az Ukrajnától nyugatra helyezkedő szuperhatalmak kizárták annak lehetőségét, hogy konkrét, fizikai beavatkozással válaszoljanak a geopolitikai agresszióra. Ehelyett egy sokkal nyugatiasabb − ám jóval hatástalanabb − utat választottak a pénzügyi és kereskedelmi szankciók formájában. Nagyjából két évre volt szükségük a nyugati államoknak ahhoz, hogy felismerjék a döntésük nyomán kialakult gazdasági asszimmetriát, azt, hogy Oroszországot csupán minimálisan vetették vissza az ellene hozott lépések, Európát – és ezzel együtt a nyugati országokat – viszont annál jelentősebben. 

A felismerés, még ha fáziskéséssel is, de már sokkal potensebb rendelkezéseket szült; érdekes módon egyelőre csupán az Egyesült Államok részéről. Ugyanis az Európai Unió továbbra is − ahogyan a migrációs válság kapcsán is − tetszhalottként viselkedik akkor, amikor a leginkább szükség lenne egy erős, határozott politikai és katonai narratívára.

George W. Bush nyolcéves elnöki regnálásának számos olyan megkérdőjelezhető pontja van, amely joggal mocskolja be a 2001 és 2009 között betöltött vezető szerepét, azonban egyetlen tényt még a legvadabb demokrata párti szavazok is elismernek: az Egyesült Államok abban az időszakban erőből politizált, és nem tűrt ellentmondást. 

Természetesen ennek az agresszív politizálásnak a hátrányait is kénytelen volt az amerikai lakosság elszenvedni. Csak a közel-keleti bevetések során több ezer amerikai katona vesztette életét, továbbá az Egyesült Államok történelme óta nem volt akkora terrorveszély, mint ami a szeptember 11-i támadások után következett. Ugyanakkor a világ tartott George W. Bushtól, és az Egyesült Államoktól. Még Oroszország is.

Ám Barack Obama elnök beiktatása után jelentős változások mentek végbe világpolitikai szempontból. A demokrata párti elnök beiktatásától fogva nem ezt az agresszív vonalat képviselte, az Obamacare néven elhíresült egészségügyi csomagjával pedig csak megerősítette a róla kialakult, a humánus, ám gyengekezű elnök képét, így leköszönése előtt már képtelen is lett volna váltani. A demokraták természetesen ezzel meg is vannak elégedve és abban reménykednek, hogy az újdonsült demokrata elnökjelölt aspiráns Hillary Clinton is ugyanezt a langyos vonalat fogja képviselni, ha megnyeri majd az elnökválasztást.

Azonban le kell szögezni azt, hogy Barack Obama álhumánus világpolitikája egyenes ágon járult hozzá ahhoz, hogy Oroszország felbátorodjon, és fegyveres erőszakkal annektálja a Krímet. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy a republikánus Bush-kormány alatt − amikor több tízezer amerikai katona állomásozott Európában és a Közel-Keleten egyaránt − Vlagyimir Putyin ugyanezt az akciót meg merte volna lépni.

Kár lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy csupán a világ nyugatinak nevezett régiójában találni zavaros elemeket a politika gépezetében. Oroszország hatalmas jelenlegi, jövőbeni gondokkal kénytelen szembe nézni, amelyeket az ország sajátos politikai rendszere egyelőre még el tud kendőzni.

Ugyanis az egykori Szovjetunió kiterjedtségének védelmét már aligha élvezheti Oroszország, hiszen Fehéroroszországon és Ukrajnán kívül − nyugatról − már kizárólag uniós országok fogják közre. Ez azt jelenti, hogy NATO-alakulatok tanyáznak az orosz határok tövében, amely cseppet sem jó hír Putyinnak.

Emellett az ország gazdasági stabilitása is erősen imbolygó, amióta az Egyesült Államok feloldotta az Iránra kiterjesztett embargóját, valamint szinte nullszaldósra csökkentette az orosz kőolaj kitermelésének mérlegét a közel-keleti energiahordozók túlzott előállításának támogatásával. Ráadásul az európai gazdasági megszorítások – bár csekély hatást fejtettek ki – hozzájárultak ahhoz is, hogy az ország kereskedelemmel foglalkozó rétege megérezze az import-export áruk mérsékeltebb áramlásából adódó bevételkiesést.

Egyszóval Oroszország is látott már szebb időket. Nem véletlen törekszik arra Vlagyimir Putyin orosz elnök, hogy megpróbálja körülbástyázni magát olyan oroszbarát országokkal, amelyek állandó védelmet nyújthatnak a nyugattal szemben – nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is.

Az Ukrajnát és a Krímet érintő agresszió sem egyfajta romantikus orosz-egyesítési koncepció okán történt, hanem kőkemény geopolitikai és gazdasági tervek húzódtak meg mögötte. Hatalmas léket ütött volna az orosz pufferzónán az, ha a teljes ukrán piac és haderő a NATO-t és az Európai Uniót erősítené. A krími orosz kisebbség helyzete még a Kreml szempontjából is huszadrangú kérdésnek számított.

Két évvel a krími konfliktus után az Egyesült Államok belátta, hogy a gazdasági szankciók sokkal inkább Európát sanyargatják, mint Oroszországot. Ezeken túl azonban már csak egyetlen eszköz maradt az USA tarsolyában, amely még a szoft-hadviselés keretein belül marad. Ez pedig a haderők átcsoportosítása és az alakulatok permanens állomásoztatása a kelet-európai térségben. 

Hozzá kell tenni, hogy mindezt elsősorban Lengyelország − és fű alatt Észtország és Litvánia is − kérelmezte annak érdekében, hogy a krími annexió ne ismétlődhessen meg még egyszer más, volt szovjet területeken. Az Egyesült Államok NATO-ban elhelyezkedő alakulatainak kirendelését a Pentagon jóvá is hagyta, és elképesztő mozgósítást rendeltek el főként az orosz-észt és az orosz-lett határokra.

A mozgósítás − amely több mint kétszáz páncélozott harckocsit és több mint hatvanezer katonát jelent − természetesen nem tetszett az orosz vezetésnek. Nem véletlen nyilatkozta azt Alekszandr Grusko orosz diplomata, hogy az általuk indokolatlannak tartott amerikai katonai jelenlétre reagálni is fognak:

Ez a válasz előre borítékolható volt, ugyanis az Egyesült Államok is számított arra, hogy a megnövelt NATO-jelenlét nagyobb számú orosz alakulatok állomásozását fogja eredményezni, hisz erről szól a puha hadviselés. Egyetlen fél sem kockáztathatja meg azt, hogy a másik tevékenységére ne reagáljon, ugyanis a hadviselés társasjátéka így működik.

Számos szakértő eközben − jogosan − szóvá tette, hogy amíg az Egyesült Államok és Oroszország műveleti területként használja Európát − és azon belül leginkább annak keleti régióját −, addig az Európai Unió és az európai hadviselés lényegében tetszhalottat játszik.

E kijelentések nem apropó nélküliek, ugyanis Európa történelme során már nem először került két szék közül a pad alá. A hidegháború idején hasonló forgatókönyv íródott a kontinens számára, amikor az atomfenyegetések játékterét a szuperhatalmak pontosan erre a régióra jelölték ki. Hiába tetszeleg az Európai Unió egy vezető hatalom szerepében, amikor érdemi törekvésekről esik szó − főként geopolitikai, stratégiai és nemzetbiztonsági kérdésekben − akkor valójában nem viselkedik másképp, mint egy elanyátlanodott kisgyermek.

Az amerikai NATO-alakulatok kivezénylése és átcsoportosítása közben továbbra sem hallani konkrét törekvésekről azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne valós eredményt elérni az európai, összehangolt hadsereg létrehozása érdekében. Sem a finanszírozás, sem pedig az átfogó együttműködés nem áll az unió rendelkezésére. 

Ugyanazokat a cselekvésképtelenséggel kapcsolatos tüneteket produkálja az európai elit, mint amelyet a migrációs válság és a terrorfenyegetettség kapcsán mutatott. Immár egy újabb fronton is erős reformokra lenne szüksége Európának ahhoz, hogy ne tetszhalottként aposztrofálják a jövőben.

Az Egyesült Államok indoklása szerint a nagy számban kirendelt csapatok minimálisra csökkentik az orosz hadsereg megnövekedett jelenlétéből fakadó, akár pszichés, veszélyeket, továbbá kiképzési feladatokat fognak teljesíteni a határ menti bázisokon. Az amerikai NATO haderők tehát felvállalják az európai alakulatok feladatait, és kiállnak az érdekeinkért. Helyettünk. Ez egy katonai és stratégiai szövetségben nem is lenne olyan furcsa, azonban a kérdés inkább az, hogy meddig?

Ugyanis arra jelenleg egyetlen európai vezető sem gondol, hogy mi lesz az Európai Unió és a kontinens sorsa akkor, ha valamilyen oknál fogva az Egyesült Államok érdekei majd azt diktálják, hogy kivonuljanak a kelet-európai régióból? Mihez fog kezdeni egy szinte gyermekcipőben járó európai hadtest egy pattanásig felingerelt, orosz katonai szereplővel?

Újabb szankciókat fogunk bevezetni, amellyel lábon lőjük magunkat? Vagy térden állva fogunk könyörögni az Egyesült Államoknak, hogy hozza vissza a csapatait? Milyen árat leszünk hajlandóak ezért fizetni? Az idő majd eldönti.