Az elemzés szerint minden egyes sokkoló esemény során, a nemzeti kormányok és az uniós tisztviselők is a nagyobb tagállamok közötti együttműködésre szólítanak fel, hogy elkerüljék a hasonló eseményeket a jövőben. Ez pedig a brüsszeli terrortámadásokat követően sem volt másképp.

A merényleteket követően a legnagyobb uniós országok és a bizottság tagjai is globális választ követeltek a terrorista fenyegetésre. Jean-Claude Juncker kontinentális szintű, „biztonsági unió” létrehozását javasolta. Több tagállam is felvetette, hogy osszák meg egymás között az információkat a terrorizmus elleni harcban. A megoldás azonban korántsem ennyire egyszerű.

Az Európai Uniónak jelenleg is van néhány, a kontinensre is kiterjedő biztonsági struktúrája. Ilyen például az Europol, ami próbálja összehangolni a bűnügyi hírszerzést a tagállamok között, illetve küzd a szervezett bűnözés ellen. A Frontex a nemzeti határőrségek és a külső határok védelmének biztosítására hivatott, de feladatát láthatóan nem képes megoldani. De megemlíthetjük az Eurojustot is, ami a nyomozásokat és a büntetőeljárásokat koordinálja a tömbön belül. Ezek a szervezetek azonban főképp logisztikai feladatokat látnak el, így saját felszereléssel és személyzettel csak korlátozott mértékben rendelkeznek.

Az Európai Unióban hiába merül fel időről időre a közös biztonságpolitika, a hírszerzés összehangolása, az unió komoly, leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal néz szembe. Egyfelől a 28 tagállam titkosszolgálatai eltérő prioritásokkal, szakértelemmel, felszereltséggel rendelkezik. Az olyan nagy országok, mint Franciaország, az Egyesült Királyság és Németország jelentős terrorelhárítási tapasztalattal, elegendő emberrel és anyagi forrással rendelkeznek ahhoz, hogy kifinomult hírszerzést és terrorellenes ügynökséget tartsanak fent. Ez nem igaz viszont a kisebb országokra, ahol gyengébb képességekkel és jóval alacsonyabb költségvetéssel bírnak a szakszolgálatok.

A Stratfor szerint a brüsszeli támadások feltárták a belga biztonsági szolgálatok hiányosságait, ami főképp annak köszönhető, hogy viszonylag kicsi a külföldről hazatérő dzsihadisták növekvő számához viszonyítva, akik folyamatos megfigyelést igényelnek – megtetézve ezt a potenciális terroristákkal, akik belföldön radikalizálódnak. A terrortámadások igazolták, hogy a válság után érdemes ismét nagyobb összegeket fordítani a biztonságra.

Láthatjuk, hogy a legnagyobb, leggazdagabb tagállamokban is korlátozott erőforrásokkal bírnak. Március 23-án a német kormány bejelentette, hogy 2020-ig mintegy 2,1 milliárd euróval növeli a hazai biztonsági kiadásokat, de a Német Szövetségi Rendőrség figyelmeztetett, hogy ez az összes még korántsem kielégítő.

A költségvetési aggodalmak mellett, – ami egyébként a világ minden országa számára kihívást jelent – az EU-tagállamok egy olyan környezettel is küzdenek, ahol az emberek szabadon mozoghatnak a schengeni övezeten belül, míg a kormányzati hírszerzés nem. A brüsszeli támadásokat követően több uniós kormány is megállapította, hogy a tagországok között több információt kellene megosztani a potenciális biztonsági fenyegetésekkel kapcsolatban. A német belügyminiszter, Thomas de Maiziere azonban elismerte, hogy a tagállamok nem akarják megosztani az összes információt társaikkal, továbbá az EU és a nemzeti kormányok is külön adatbankokkal rendelkeznek, melyek egymáshoz nem kapcsolódnak.

Jól jelzi a koordináció és felkészültség hiányát, hogy az egyik brüsszeli öngyilkos merénylőt korábban letartóztatták Törökországban, majd átadták a holland hatóságoknak, akik egyszerűen szabadon engedték a dzsihadistát.

Az Európai Unióban az áruk, a személyek és a szolgáltatások szabadon mozoghatnak, emiatt talán logikus lépés lenne a Stratfor szerint a szabadabb információcsere is. Azonban a korlátozott európai együttműködés a biztonsági kérdésekben egy emlékeztető arra, hogy még hat évtizeddel az integráció után, az EU bizonyos mértékig továbbra is egy paktum a nemzetállamok között. Bár a tagországok hajlandóak feladni szuverenitásukat olyan kérdésekben, mint a kereskedelem, illetve a munkaerő, a baj viszont akkor kezdődik, amikor engedményeket kell tenni érzékeny területeken, mint például a nemzetbiztonság.

Ez az uniós szerződésekben is megmutatkozik, ami megmagyarázza, hogy miért szavaznak minősített többséggel a monetáris unióval vagy a szabadkereskedelmi övezettel kapcsolatos kérdésekben, míg a biztonsági és külpolitikai kérdésekben egyhangúlag, azaz vétójoga van minden tagállamnak. Nem valószínű, hogy az Európai Unió „Európai Egyesült Álamokká” fejlődjön, így ugyancsak valószínűtlen egy európai szövetségi hírszerzési iroda felállítása, nemhogy egy szövetségi hadsereg. A kontinens mértékű struktúrák megalkotásához a szerződések módosítására lenne szükség, tehát egy valószínűtlen döntés meghozatalára a tagállamoktól.

Az európai gazdasági válság gyorsan fejlődött munkanélküliségi, majd egy politikai válsággá. A bevándorlás és a terrorizmus hozzájárult Európa politikai megosztottságához, és a tagállamok egyre nehezebben tudnak koherens válaszokkal előrukkolni. Ebben a kontextusban a nemzeti döntések felváltják az uniós politikát. Egyes tagországok szembe helyezkednek a menekültkvóta bevezetésével, és küzdenek a határok védelmének megőrzéséért.

Az elemzés szerint a viszály ellenére a további együttműködés a biztonsági kérdésekben nem lehetetlen az Európai Unió számára. Az elkövetkezendő hónapokban az olyan ügynökségek, mint az Europol és a Frontex vélhetően több erőforrást kap majd Brüsszeltől, illetve az Európai Bizottság erőltetni fogja a nagyobb integrációt a biztonsági adatbázisok között.

(Stratfor)