Soros György az amerikai elnökválasztáson vesztes Hillary Clinton egyik legbőkezűbb támogatója, de aktív politikai szerepvállalásáról az Egyesült Államok határain kívül is közismert. Soros Open Society Foundations nevű szervezetén keresztül évtizedek óta több száz alapítványt, civil szervezetet támogat és befolyásol világszerte.

Sok összeesküvés-elmélet forog közkézen Sorossal kapcsolatban, most azonban nem ezekről lesz szó. A milliárdos politikai szereplőként teljesen pragmatikus, érdekérvényesítési módszerei azonban különleges, kockázatvállaló logikát követnek. Soros politikai befolyásának működését egy konkrét példán mutatjuk be, ez az általa is támogatott

 #BlackLivesMatter.

Black Lives Matter – így hívják azt a radikális afroamerikai politikai mozgalmat, amely 2013-ban a fekete férfiak sérelmére elkövetett, fegyveres hatósági erőszakkal szembeni tiltakozás kifejezésére jött létre – először, csak mint online hashtag.

2012 februárjában a floridai Sanfordban George Michael Zimmerman, egy helyi polgárőr, agyonlőtte a 17 éves Trayvon Martint, egy afroamerikai fiatalt, mert azt hitte az áldozat betörő. A tettest a bíróság végül önvédelemre hivatkozva felmentette: a két férfi ugyanis szóváltásba, majd dulakodásba keveredett a gyilkosságot megelőzően.

A bíróság ítéletét komoly felháborodás kísérte az afroamerikai kisebbség körében.

A „fekete életek” védelmében szerveződő tiltakozás gyorsan országos méretű politikai mozgalommá nőtte ki magát, amely ma az „intézményes rasszizmus” és a fehér felsőbbrendűség, azaz a „white supremacy” ellen küzd.

A BLM és holdudvarába tartozó szatellitszervezetek, 2013 után számos városban szerveztek megmozdulásokat, tiltakozó akciókat, ahol a „rendőri erőszak” ellen léptek fel. A mozgalom támogatói azonban maguk is részt vettek erőszakos utcai lázadásokban Amerika-szerte.

Ahogy ezt a szervezet vezetője, DeRay Mckesson a Milwaukee-ban történt zavargások kapcsán az Uproxx nevű portálnak nemrég elmondta:

A BLM mozgalomnak habár van vezetője, központja, hivatalos Facebook oldala, egy radikális, decentralizált szervezet. Ám az eseményeket sokszor nem a központ irányítja, hanem az alacsonyabb szintű szervezeti egységek (úgynevezett „chapter”-ek), önkéntesek, aktivisták.

Ez a decentralizált struktúra oda vezet, hogy a kiinduló jogvédő, antirasszista agendán túllépve, a mozgalom tagjai sokszor még radikálisabb célokat tűznek ki: a rendőrökkel („Fuck the police”, „What do we want? Dead cops!”, „Shoot the cops” stb.), vagy a „fehérekkel”, „fehér felsőbbrendűséggel” szembeni harcra szólítanak fel.

A mozgalom kiszámíthatatlanságát mutatja, hogy jogvédő, békésen protestáló jellegén gyorsan túllépve, a gyakorlatban fajvédő felhangokkal, erőszakos változásra ösztönöz.

Ilyen erőszakos zavargások voltak az elmúlt időszakban Fergusonban, Baltimore-ban, Chicagóban, Minneapolisban, Oaklandben, Charlotte-ban, Dallasban és máshol. A zavargások során sok esetben a résztvevők fosztogattak, gyújtogattak, összecsaptak a rendőrökkel, autóutakat zártak le.

A BLM tiltakozó akciói olyan eseményekre koncentrálnak, amikor rendőrök – több esetben fegyvertelen – afroamerikai fiatalokat lőttek le. Ezeket az eseteket az intézményes rasszizmus szélsőséges megjelenésének tartják.

Az Egyesült Államokban a civil fegyvertartás gyakorlata és széles elterjedtsége miatt a rendőrség rendkívül szigorú szabályok szerint végez Európában biztonságosnak, rutinszerűnek számító műveleteket, mint amilyen az igazoltatás. Az USA-ban, ha a gyanúsított, bármilyen oknál fogva nem működik együtt, nem engedelmeskedik a felszólításoknak, nem engedélyezett mozdulatokat tesz, a rendőrnek lehetősége van lőni, a saját biztonsága védelmében.

Így van esély a tévedésre. Rendkívül nehéz eldönteni, hogy egy indokolatlan fegyveres intézkedés a helyzet téves értelmezéséből, vagy rasszista indíttatásból történik.

Számos esetben azonban éppen az derült ki a kritikus ügyek vizsgálata során, hogy a rendőrök fellépése megalapozott volt (az ott érvényes szabályok szerint).

Tekintettel a probléma komplexitására, és az általa kiváltott indulatokra, mára születtek olyan elemzések, amelyek az erőszakos rendőri intézkedések esetében statisztikai eszközökkel vizsgálják, megfigyelhető-e eltérés a fehér és az afroamerikai állampolgárok elleni fegyveres rendőri fellépés esetében.

Ilyen elemzést készített például Roland G. Fryer, a Harvard Egyetem közgazdásza, aki maga is afroamerikai. Saját előfeltevéseivel ellentétben, több mint ezer eset elemzése után azt találta, hogy nincs statisztikai összefüggés a fegyveres intézkedés és áldozataik etnikai hovatartozása között. Azaz egy fehér és egy fekete férfinak ugyanolyan esélye van arra, hogy fegyveres rendőri intézkedés áldozata legyen.

Ez azt jelenti, hogy a rasszista indíttatás jelenléte ezekben a fegyveres konfliktusokban nem igazolható, viszont más, kevésbé súlyos intézkedések esetében azonban igen.

Az amerikai bűnügyi statisztikák egyébként arra is rávilágítanak, hogy egy afroamerikai férfinak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy a saját etnikumához tartozó elkövető áldozata legyen, mint hogy fehér férfi, vagy rendőr ölje meg.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rasszizmus, a rasszista indíttatású bűncselekmények ne lennének jelen az Egyesült Államokban, úgy tűnik azonban, hogy az elmúlt évtizedek változásai a legsúlyosabb rendőri intézkedések esetében rendkívüli óvatosságot alakítottak ki a hatóságban – így mára ilyen összefüggés nem mutatható ki.

A BLM tiltakozó akciói így a morális pánik tipikus esetei.

A szervezet és a támogatói nem álltak meg a rendőrök elleni erőszakos tiltakozásoknál, kritika alá vették a „fehér felsőbbrendűséget”, Donald Trump és fehér támogatói elleni fellépésre szólítottak fel, vagy szegregációt követeltek az iskolákban az afroamerikai fiatalok számára (fehérektől elzárt „biztonságos zónákat”), de még a tüntetéseken is.

A BLM agresszív aktivista politikát folytat egyéb akcióiban is. Többek között megállítottak egy torontói melegfelvonulást, mert túl fehérorientáltnak ítélték, széttrollkodták a demokrata elnökjelölt, Bernie Sanders gyűlését Seattle-ben, mert véleményük szerint Sanders túlságosan a gazdasági és osztály problémákra fókuszált, az afroamerikai kisebbség szempontjai helyett.

Hogy kerül a képbe a nagypolitika és George Soros?

A Black Lives Matter mozgalom már indulásakor olyan figyelmet keltett, hogy a Demokrata Párthoz köthető legnagyobb mecénások is észrevették benne a lehetőséget.

2015-ben a Democracy Alliance nevű (demokrata párti) donorszervezet, amelynek tagja Soros György milliárdos is, fogadta a BLM vezetőit az „együttműködés lehetőségeinek megismerésére”.

Mint később nyilvánosságra került, a Soros-féle Open Society közvetlenül is részt vett a BLM és kapcsolódó lokális szatellitszervezetek támogatásában.

A BLM azonban érzékelhető kockázatot jelent. A Politico online magazin által a Democracy Alliance tagjai körében készített interjúk tanúsága szerint, nem minden támogató volt meggyőződve arról, hogy a radikális mozgalom hasznos lehet a Demokrata Párt számára az elnökválasztás során.

Erre utal az is, hogy a BLM később botrányt csinált a fiatalok körében népszerű, baloldali szenátor, Bernie Sanders több nyilvános gyűlésén – aki egyébként Hillary Clinton legfőbb belső ellenfele volt.

Soros és más mecénások azonban lehetőséget láttak a Black Lives Matterben, amellyel összességében az afroamerikai kisebbséget az aktívabb választási részvételre lehetne motiválni, és ebben a BLM konfrontatív, provokatív karaktere éppen hogy segít.

Gara LaMarche a DA elnöke a Politiconak például így nyilatkozott: „mozgalmak, amelyek kihívást intéznek a status quohoz és teszik azt direkt, cselekvő, közbeavatkozó módon, természetes, hogy nyugtalanságot okoznak másokban (...) itt a DA-nél azonban vannak olyan tagjaink, akik ennek ellenére nem elzárkózók, hanem kíváncsiak és támogatók (a BLM felé).”

A DA arra biztatta tagjait, hogy az elnökválasztás közvetlen támogatására szánt összegek egy részét inkább a „grass-root szerveződések és mozgalmak építésére” fordítsák.

A demokrata mecénások közül tehát sokan, még az ellentmondásos karaktere ellenére is, lehetőséget láttak a Black Lives Matterben a közelgő elnökválasztás miatt.

Slavoj Zizek, szlovén származású politikai filozófus szerint (magyarul itt), minden esetben „gyanúval kell szemlélnünk”, ha milliárdosok, a globális elit tagjai ilyen nagy empátiával fordulnak a legszegényebbek, az „elnyomott” kisebbségi csoportok felé.

Sokan szeretnének filantróp ösztönzőket látni ezekben a történetekben, a legtöbb esetben azonban primer politikai és strukturális érdekek állnak a milliárdosok „féltő szeretete” és „jogvédő aggodalmai” mögött.

Elemezve a BLM tevékenységét azonban még így is paradoxnak tűnhet, miért invesztál Soros egy kiszámíthatatlan, diffúz, erőszakos, nehezen irányítható radikális mozgalomba.

A válasznak két szintje van, egy közvetlen pragmatikus és egy komplexebb hatalompolitikai, strukturális.

A pragmatikus válasz egyszerűen az, hogy a Black Lives Matter komoly mozgósító erővel bír az afroamerikai közösségekben, így növelheti a politikai aktivitást, a választási részvételt ebben a körben. Az etnikai kisebbségek nagyobb arányban voksolnak a demokrata oldalra, így Sorosék úgy gondolhatták, a BLM aktivizáló hatásával nő annak az esélye, hogy Obama után is fennmarad a politikai status quo. A BLM erőszakos és látványos akciói hatékonyan irányítják az afroamerikai közvélemény figyelmét a megfelelő problémákra.

A hatalompolitikai sík azt jelenti, hogy a kívánatos politikai status quo paradox módon éppen ilyen radikális csoportok révén erősíthető meg hosszú távon is. Támogatásukban valóban van egy hazardírozó, kockázatvállaló elem, ami komoly hasonlóságot mutat például a demokraták külpolitikai stratégiájával, lásd Szíriában, az úgynevezett „ellenzéki erők” (szunnita lázadók) támogatását és felfegyverzését.

Az USA-ban élő etnikai kisebbségek a globalizáció egyértelmű vesztesei. Életkörülményeikkel kapcsolatos elégedetlenség, frusztráció azonban a BLM konfliktusaiban etnikai /kulturális szembenállásként jelenik meg. Helyzetük oka a rasszizmus, a „fehér felsőbbrendűség” és elnyomás. Ellenfelük így nem a vagyon és a jövedelmek szélsőségesen egyenlőtlen elosztását eredményező gazdasági struktúra (és annak nyertes elitje), hanem a rasszista, lokális intézményrendszer és a „feketéket gyűlölő” fehér átlagember (nem is beszélve az őket képviselő Republikánus Pártról).

A BLM és társszervezetei a Soroshoz hasonló politikai aktorok logikája szerint így arra alkalmasak, hogy gazdasági problémákat etnikai ellentétekké szublimálják. A megkerülhetetlen indulatok nem a demokrata neoliberális nagypolitikára és annak „empatikus”, „jóakaró” elitjére zúdulnak, hanem a helyi hatóságokra és a fehér középosztályra.

Nem gazdasági problémák vannak, nem a jövedelemelosztás szerkezetével és annak igazságtalanságaival van a baj, hanem a kulturális és identitáspolitikával, a megkülönböztetéssel. Így egyszerűen az a feladat, hogy demokratikus ellenőrzés és reform alá vonjuk a rendfenntartó helyi erőket, illetve harcoljunk a hétköznapi előítéletek és etnikai gyűlölet ellen.

Hillary Clinton mégis vereséget szenvedett. Valószínűleg éppen azért, mert nem volt elég hatékony az (Obama alatt még jól működő) indulat-konverzió. A BLM nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahogy a szunnita szír ellenzéki erők sem a Közel-Keleten. Inkább fokozták a káoszt.

Clinton belső ellenfele, Bernie Sanders legyőzése után tévesen azt a következtetést vonta le, hogy még inkább a centrumba kell húzódnia a „szélsőséges” Trumppal szemben, még inkább az „összefogást”, a status quot kell képviselnie. Paradox módon, ha Sanders baloldalisága felé közeledik, kevesebbet veszít a fehér választók közül, akiket a BLM üzenetei és a liberális média folyamatos rasszistázása inkább Trump felé toltak. A középre húzódás az afroamerikaiak körében sem segített, mert végső soron a BLM mögött is anti-establishment indulat húzódik meg. Ennek hosszabb távú irányíthatóságát Soros és Clinton is alábecsülte.

A maga módján végül senkinek nem volt elég a neoliberális politikai konszenzus, sem a kisebbségeknek, sem a velük szembefordított fehér középosztálynak.

A Black Lives Matter története, a vereségtől függetlenül kiválóan példázza, hogyan működik Soros kockázatvállaló politikai logikája.

A Soros-pénzek és közvetítő szervezetek katalizáló funkciót látnak el, kiengedik a szellemet a palackból. Olyan radikális csoportokat használnak, akik indulatokat és zavart keltenek, majd arra számítanak, a lázongások, tiltakozások, botrányok kedvező politikai változásokhoz vezetnek, akár erőszak árán is.

Ez a '68-as virágkarnevál álarca alatt egy agresszív hatalompolitikai logika.

Évtizedek óta ragaszkodnak hozzá, pedig sikertelenségi rátája is elég impozáns.