Először fordult elő, hogy az egyik vezető jelölt és egyben hivatalban lévő elnök választási csalásra hivatkozva nem fogadta el az eredményeket. Donald Trump múlt csütörtökön úgy fogalmazott: győztesnek tekinti magát, és jogi lépéseket tesz, megakadályozandó, hogy a demokraták által ellenőrzött államokban „elcsalják a választást”. Az elnök jogi csapata be is jelentette, hogy több államban pert indít. Annak ellenére sem valószínű, hogy sikerrel járnak, hogy például Pennsylvania államban a választás szabályait az utolsó pillanatban módosították a demokrata többségű választási szervek, a szintén demokrata többségű állami legfelsőbb bíróság jóváhagyásával. Nem valószínű, mert a fősodor, a „hivatalos” közvélemény, az oda tartozó média egyhangúlag Joe Biden győzelmét ünnepli, és még a konzervatívnak tartott Fox News is őt hirdette ki győztesnek. Így amennyiben a bíróságok – végső soron pedig az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága – arra az álláspontra helyezkednének, hogy a választások végeredményét döntően befolyásoló visszaélések történtek, az az amerikai társadalmi feszültségek robbanásszerű kiéleződéséhez vezethetne, hiszen már „mindenki” Bident könyvelte el elnöknek. Így válik a média által generált „tény” önbeteljesítő jóslattá.

Márpedig az ország már most is mélységesen megosztott. Donald Trump kormányzása alatt a Demokrata Párt minden eszközt bevetett az elnök tevékenységének szabotálására, olyan hevülettel uszítva Trump ellen, mely messze túlmutatott minden eddigi konfliktuson elnök és ellenzéke között. Emellett a mainstream sajtó és a washingtoni állandó bürokrácia képviselői a semlegesség, objektivitás és függetlenség látszatát is elhagyva, magukból kikelve támadták Donald Trump minden lépését. Mindez hideg polgárháborús helyzet kialakulásához vezetett, ahol a demokrata érzelmű szavazók fanatikus hittel hangoztatták, hogy Trump egy nemzeti szégyen, szavazói pedig jobb esetben ostobák, rosszabb esetben szándékosan akarják elpusztítani az Egyesült Államokat. Donald Trump hívei pedig az elit által szított lázadást láttak a legitim elnök és az amerikai képviseleti demokrácia ellen. Egy remény maradt arra, hogy a feszültségek némileg csillapodjanak: egyértelmű eredmény egy megkérdőjelezhetetlen legitimációjú választás végén.

Azonban az amerikai választási rendszer, melynek alapvető elemeit a XVIII. század végén és a XIX. század elején dolgozták ki, képtelen volt erre. Persze ezen nem segített a koronavírus-járvány miatt levélben történő tömeges szavazás. Sem az, hogy bizonyos államok az utolsó pillanatban megkérdőjelezhető eszközökkel módosították a szavazás szabályait. Főleg úgy nem, hogy ezeket a módosításokat olyan közel alkották a választás napjához, hogy az USA legfelsőbb bíróságának nem maradt ideje azokat megvizsgálni – ha van még Donald Trumpnak esélye, hogy megtartsa elnöki címét, az éppen abban rejlik, hogy a taláros testület utólagosan megsemmisítheti ezeket az állami döntéseket. Azonban a legnagyobb bajt az okozta, hogy teljes káosz alakult ki amiatt, hogy az 50 állam és a főváros egymáshoz képest igen eltérő választási szabályokat alkalmazott, és a szavazatokat egymástól eltérő módon számolták. Így eshetett meg az, hogy Florida államban néhány óra alatt végeredmény született, de Észak-Karolinában még most is számolnak. Az sem segített, hogy a választások éjjelén még magabiztos Trump-vezetés mellett mentek az amerikaiak aludni, de másnapra Joe Biden – a levélszavazatoknak köszönhetően – megfordítani látszott az eredményt több kulcsfontosságú csatatérállamban. Mindemellett a választási rendszer reformjára nem sok remény van, hiszen ahhoz alkotmánymódosításra lenne szükség, ami még akkor is évekbe telne, ha teljes lenne az egyetértés abban, hogy milyen legyen az új rendszer.

Január 20-án, miután a helyzet rendeződik, és a jogi huzavona véget ér, valószínűleg Joe Bident fogják beiktatni az elnöki hivatalba. Mire számíthat ő maga, és mire számíthat tőle Amerika, valamint a külvilág? Az a jóval több mint 70 millió amerikai állampolgár, aki Donald Trumpra szavazott, Bident illegitim elnöknek fogja tekinteni. A Republikánus Párt politikusai, akiket a választóik hangulata döntően fog befolyásolni, minden lépését igyekeznek majd gátolni. Ha sikerül megőrizni a republikánus többséget a szenátusban, Biden nem számíthat arra, hogy belpolitikai programját megvalósíthatja. Ha azonban az elnöki poszt mellett mindkét ház demokrata ellenőrzés alá kerül, az azt vetíti előre, hogy a demokraták radikális társadalmi mérnökösködésbe kezdhetnek. Arra is számítani kell, hogy megkísérlik bebetonozni a hatalmukat. Ehhez bővíthetik a legfelsőbb bíróság létszámát 13-ra vagy 15-re, ezáltal baloldali többséget létrehozva a testületben. Állami státuszt adhatnak Washington DC-nek és Puerto Ricónak, mely terültek garantáltan plusz 2-2 demokrata párti szenátort juttatnának a felsőházba. Mindez természetesen tovább fokozná az amerikai társadalmat belülről feszítő ellentéteket, hiszen az ország Trumpot támogató felét mélységesen felháborítaná.

Az amerikai külpolitikát tekintve a Joe Biden által ígért „visszatérés a normális kerékvágásba” csak azoknak tűnhet megnyugtatónak, akik elfelejtették, milyen volt az amerikai külpolitika Donald Trump előtt. Amerika igyekezni fog ismét magára ölteni a világcsendőr szerepét. Trump a kormányzása alatt, amerikai elnöktől igen szokatlan módon, nem indított új háborút. Félő, hogy Joe Biden igyekezne bepótolni ezt a „mulasztást”. Az USA háborús kalandjai már akkor sem vezettek a nemzetközi stabilitás növekedéséhez, amikor a világ megkérdőjelezhetetlen vezető hatalma volt. Mára az Egyesült Államok ereje relatív értelemben sokat gyengült. Tarthatunk attól, hogy az újonnan vállalt vagy mesterségesen generált amerikai konfliktusok hozzájárulnának a világban már amúgy is nagy számban jelen lévő veszélyforrások szaporodásához.

Mint az bizonyosan feltűnt olvasóinknak, az európai és magyar posztmodern baloldal kitörő lelkesedéssel fogadta Joe Biden győzelmének hírét. Nem titkoltan azért, mert abban bíznak, hogy az új progresszív amerikai adminisztráció majd nyomást gyakorol az európai nemzeti és konzervatív erőkre. Erre sajnos számítani kell, hiszen, ha erejük engedi, vélhetően visszatérnek a puha hatalomgyakorláshoz Európában is. Azonban aki abban bízik, hogy a tengerentúli baloldal egy erős Európai Uniót szeretne látni, bizonyosan téved. A progresszió amerikai élharcosai európai elvbarátaiktól a hűséges szolgálatot várják el, nem pedig azt, hogy egyenlő félként beleszóljanak a világ ügyeinek alakításába. Azok a magyar politikusok, akik most Biden győzelmét ünneplik, nem elsősorban a „liberális demokrácia” győzelmének örülnek, hanem annak, hogy felsejlik előttük a „remény”: az USA aktívabban érvényesíti majd az „emberi jogi szempontokat” térségünkben. Ezt nem is titkolják. De felmerül a kérdés: miben különböznek ők azoktól a magyar kommunistáktól, akik akárhányszor szerintük a magyar társadalom eltért a „szocialista boldog jövő” felé vezető iránytól, mindig Moszkvától várták, hogy visszatereljenek minket a „helyes útra”?