Németországban újabban egyre többször kerül elő a közbeszédben a domináns, vezető kultúra (Leitkultur) fogalma, elsősorban a migránsok integrációjával kapcsolatosan. Nem meglepő tehát, hogy igen parázs viták övezik a témakört.

Korábban már beszámoltunk a német belügyminiszter, Thomas de Maiziere nyilatkozatáról, ebben került elő a liberálisok számára ellentmondásos fogalom. Ezen írásunkban megpróbálunk egy kis kontextust nyújtani a Leitkulturhoz.

A vezető kultúráról szóló első mainstream vitát az ezredfordulón kezdte meg a Kereszténydemokrata Unió (CDU) politikusa, Friedrich Merz. Ekkoriban a kifejezés nem az integrációt takarta, helyette a multikulturalizmus alternatíváját értették alatt. Merz álláspontja szerint a bevándorlóknak alkalmazkodniuk kell a „vezető, liberális német kultúrához” – elfogadva a német alkotmányt, a nyelvet és az olyan értékeket, mint például az egyenlőség.

A kereszténydemokrata politikus gondolatait rengeteg kritika érte: volt, aki szimplán az asszimiláció ötletét kifogásolta, míg mások – például a Zöldek – egyenesen szélsőjobboldali gondolatokat véltek felfedezni a Merz ötletében.

A Leitkulturt ebben a formában sokáig egyedül a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) párt támogatta, míg a CDU és testvérpártja, a CSU enyhébb módon építette be a vezető kultúra ötletét pártprogramjába.

Politikai értelemben véve először Bassam Tibi, a Göttingeni Egyetem iszlámszakértője használta a kifejezést. Õ 1998-ban beszélt az ún. „európai Leitkulturról”, amely olyan elvekhez ragaszkodna, mint az emberi jogok, a tolerancia, valamint az egyház és állam szétválasztása. Ezt az elgondolást 2005-ben a Bundestag akkori elnöke, Norbert Lammert próbálta továbbfejleszteni, aki a vezető kultúra gondolatát megpróbálta német kontextusból átemelni egy európaiba.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a Leitkultur ellentmondásosságához nagyban hozzájárult Németország történelme. Itt elsősorban a nácizmus által elkövetett bűnökre kell gondolni, ez az időszak azt eredményezte, hogy évtizedeken át tabusítva volt Németország számára bárminemű nemzeti büszkeség kifejezése.

Először a 2006-os labdarúgó-világbajnokságon lehetett német zászlókat látni az utcákon úgy, hogy annak nem voltak negatív visszhangjai. A második világháború után hatvan évvel nyilvánulhatott csak meg így a német patriotizmus, újabban azonban egyre többször üti fel fejét a német identitás kérdése az országban.