Douglas Murray a The Madness of Crowds: Gender, Race and Identity című könyvében boncolgatja korunk egyik legmeghatározóbb ideológiáját, a liberalizmust. Mint ahogy olvashatjuk a könyv előszavában, amikor a modern liberalizmust emlegetjük, akkor tetszik vagy sem, de egy valláspótlékot vizsgálunk – igaz, elég defekteset.

Ugyanis amíg a kereszténység a hibái ellenére is, de átfogó magyarázatot adott a világra, addig a mai posztmodern gondolkodás erre nem hajlandó. Az űrt azonban valaminek be kellett töltenie, ezt a munkát végül a liberalizmus végezte el. Murray szerint azonban ez borítékolhatóan katasztrófát fog eredményezni.

A mai, modern liberalizmus legnagyobb problémája, hogy morális fölénnyel ruház fel olyan csoportokat, mint a homoszexuálisok, nők és transzneműek, elkerülhetetlenül atomizálva ezzel a társadalmat. A liberalizmus bár felismerte, hogy a homoszexuálisok és a nők elnyomása egykor a rendszer produktuma volt, elkövette azt a hibát, hogy az elnyomás elleni küzdelemből akart rendszert formálni – örökösen küzdve a sárkány ellen, még akkor is, amikor már csak a levegőt lehet csapkodni, hogy Douglas Murray metaforáját használjuk.

Fotó: Forisek Ádám

Egy ilyen, előbb-utóbb óhatatlanul értelmetlenné váló küzdelem garantálja az ellentmondások és az instabilitás felbukkanását. Ezekről beszélni azonban – mint azt tapasztaljuk – olyannyira kellemetlen lett a liberalizmus hívei számára, hogy tabusítani kezdték ezeket az észrevételeket. Így torzult a liberális gondolkodás dogmatikussá, ahol mindenki pillanatok alatt rasszistává, szexistává, transzgyűlölővé, homofóbbá, gyűlölködővé válhat. A sort ismerjük.

Mivel Murray a könyvben javarészt a brit társadalmon keresztül szemlélteti a liberalizmus pusztító hatását, ezért a nyugat-európai olvasó számára inkább diagnózis a könyv, míg egy közép-európainak figyelmeztetésképp érdemes felfogni.

Figyelmeztet a könyv például a homoszexuális lobbira. Mint a publicista is írja, hiába igyekszik a nyugati mainstream kultúra lassan mindenben lekenyerezni a homoszexuálisokat, ők az eddigi tapasztalatok alapján nem egyenlőséget, hanem különleges bánásmódot várnak el. Ezt a vágyukat még az sem enyhítette, hogy néhány helyen már házasodhatnak, óriási médiafigyelmet kapnak és vezető politikusok is nyíltan próbálják megszerezni a támogatásukat. A lobbi számára még mindig küzdeni kell a „homofób többség” ellen, az egyetlen gond ezzel Douglas Murray észrevétele szerint az, hogy senki nem tudja, mikor lesz már vége a harcnak, és mi az a pont, ahol végre a homoszexuálisok is elégedettek lesznek.

Hasonló helyzetben vannak a nők is, akik a feminizmus hatására mára már egyáltalán nem tudják, egyenlők akarnak-e lenni a férfiakkal, vagy jobbak náluk. Egy másik fontos dilemma, hogy a modern nők noha rengeteg energiát fektetnek abba, hogy szexik legyenek (ami nem csoda, hiszen igen kiterjedt iparág bátorítja őket erre), viszont teljesen elutasítják, ha a férfiak ezért szexualizálják is őket. Más szóval a modern nők akarnak diktálni a férfi-női kapcsolatokban, anélkül, hogy léteznének lefektetett szabályok. Mondani sem kell azonban, hogy ha a nők nem tudják, mit akarnak, akkor a férfiak sem tudják, hogyan közelítsenek a nőkhöz – ez a probléma pedig a liberális társadalom minden szegletét áthatja, legyen az munkahely, magánélet, politika, oktatás vagy bármi más. Azt pedig ne is említsük, hogy a modern feminizmus ügyeit, a férfi-női kapcsolatok feje tetejére állását hogyan taszítja még nagyobb zűrzavarba a transzneműség kérdésköre.

Douglas Murray szerint hasznos tudatosítani azt, hogy nem mindenki automatikusan áldozat, aki annak próbálja beállítani magát. Nem lesz valaki áldozat attól, hogy egy cukrász nem süt neki tortát például. És ami ennél is fontosabb: az, hogy valakire rásütik az „áldozat” jelzőt, az még semmit nem mond el az ember jelleméről. A publicista szerint attól még, hogy valaki homoszexuális, fekete, nő, vagy transznemű, nyugodtan lehet velejéig rossz ember, függetlenül attól, mennyire hangosan próbálja mindenki hirdetni róla, hogy áldozat.

Fotó: Forisek Ádám

A másik, praktikus tanácsa Murray-nek, hogy nyugodtan tegyük fel minél többször a „Mihez képest?” kérdést. A liberális valláspótlék szereti mindenkire rásütni a maradi, bigott gyűlölködő képét, de nyugodtan merjünk visszakérdezni, hogy az adott, megtámadott álláspont mégis mihez képest olyan szörnyű?

Ha például valaki a homoszexuálisok házasodása ellen emel szót, az vajon tényleg olyan drámai ellenreakciót érdemel, mikor vannak olyan országok, ahol a homoszexuálisokat a mai napig kivégzik?

Mindezen védekezési mechanizmusok közül a legfontosabb Douglas Murray szerint azonban az, hogy

Ne az legyen a cél, hogy a liberalizmusban keressük az élet értelmét, és ennek következményeképpen az egész életet elnyomó/elnyomott közti viszonyrendszerben figyeljük. Ne engedjük, hogy a családot patriarchátusként magyarázzák nekünk, ne engedjük, hogy a klasszikus családmodell melletti kiállást bárki leredukálja arra, hogy „a nő takarodjon vissza a konyhába”, ne engedjük, hogy a hagyományosan férfias/nőies jellemvonásokat „maradinak”, „elavultnak” nyilvánítsák, és a többi.

Ehelyett inkább le kell egyszerűsíteni az életet, és keresni az értelmét. Ezt megtalálhatjuk a családalapításban, a barátaink, szeretteink iránti gondoskodásban, a kultúra ápolásában. Ha csak lassan is, de ezen értelmes, jelentőségteljes és komoly célok irányába mozgunk, akkor elkerülhetjük azt, hogy a liberalizmus által képviselt elnyomó/elnyomott narratíva követésével teljesen kiégjünk.

Így lehet hát megszabadulni a tömegek tébolyától.