A Figaro című francia lap számolt be arról, hogy a párizsi szocialista városvezetés, élén Anne Hidalgo polgármesterrel, nem engedi, hogy a jobboldali Michel Déon írót Párizsban helyezzék végső nyugalomra – írja a Mandiner.

Az író lánya már 2016 óta próbálja elérni a városvezetésnél, hogy Déon végre egy párizsi sírhelyet kaphasson. A polgármesteri hivatal hajthatatlan az ügyben, és ehhez erős érvet adnak a kezükbe a hatályban levő jogszabályok. Számos közismert értelmiségi próbált közbenjárni az ügyben, ám folyamatosan falakba ütköztek. A városvezetés döntésében vélhetően szerepet játszik az is, hogy "Déon sosem rejtette véka alá meggyőződéseit" – fejtegette a Figaro újságírója.

Michel Déon köztiszteletnek örvendő író volt, a Francia Akadémia halhatatlanjai közé tartozott.

Déon a francia jobboldali értelmiség fontos alakja volt: a világháború alatt Charles Maurras monarchista filozófus-költő titkáraként dolgozott, a felszabadulás után pedig tagja volt annak a laza irodalmi csoportosulásnak, amely harcot hirdetett a Sartre-féle egzisztencializmussal és az elkötelezett irodalom eszményével szemben. Déon és fiatal írótársai, Roger Nimier, Antoine Blondin és Jacques Laurent – akikre Nimier egyik regényének címe nyomán a huszárok nevet aggatta a kortárs irodalomkritika (maga Déon egyébként tagadta a csoport létezését) – féktelen életélvezetükkel, erkölcsi szertelenségükkel és nonkonformizmusukkal tüntettek az ideológiai görcsösség korában. A „mily sekély a mélység” gondolatának jegyében a huszárok megveszekedetten könnyedek voltak, kiröhögték mind a progresszívok világmegváltását, mind a burzsoá-konzervatív értékeket; balról nem is késlekedtek fasisztának titulálni őket, és megítélésükön éppenséggel azzal sem javítottak, hogy rendszeresen publikáltak nacionalista-szélsőjobboldali folyóiratokban, valamint – minden el nem kötelezettségük dacára – kiálltak az olyan ügyek mellett, mint például a francia Algéria – írja a Mandiner Déonról.

A bohém kezdet után Déont beválasztották a Francia Akadémia tagjai közé és megbecsült alakja lett a francia irodalmi világnak. Izgalmas regényt írt a harmincas években útnak induló értelmiségi generáció válaszútjairól (Les Poneys sauvages), a Le taxi mauve-ból (Lila taxi) Philippe Noiret és Charlotte Rampling főszereplésével készült filmet magyarul is bemutatták. Fáradhatatlan utazó volt, számos útirajzot is írt. A hatvanas évek végén elege lett a modern városok rondaságából, és Írországba költözött, itt érte a halál kilencvenhét éves korában.

Épp erre hivatkozott Anne Hidalgo, amikor megtagadta a sírhelyet Déontól. A törvény szerint egy elhalálozott személy négy esetben jogosult arra, hogy egy adott településen sírhelyet kapjon: ha ott hunyt el, ha ott lakott, ha családi sírhellyel rendelkezett ott, vagy ha szerepelt a település választási nyilvántartásában. Márpedig Déon esetében egyik feltétel sem teljesült.

Az érdekessége a sztorinak, hogy korábban a városvezetés nem volt ilyen vaskalapos egyik-másik híresebb elhunyttal szemben. 2004-ben az amerikai Susan Sontagnak, 2012-ben pedig a mexikói Carlos Fuentesnek biztosítottak sírhelyet a francia fővárosban. 

Michel Déon mögött most felsorakozott a francia értelmiség nagy része és még olyan politikusok is, akik aligha "vádolhatóak" jobboldali elhajlással. A párizsi közgyűlésben nemcsak a republikánusok, hanem számos független és néhány Macron-párti politikus is az ügy mellé állt. Február 19-án száz francia értelmiségi közös levélben állt ki amellett, hogy Déont a fővárosban temethessék el. Az aláírók szintén sokszínű tömeget alkotnak. Bernard Henri-Lévy filozófus és a baloldal által előszeretettel rasszistának titulált Jean Raspail is ott szerepel a listán. Az aláírók között van Michel Houellebecq, köztük található Milan Kundera, Guillaume Musso, Amélie Nothomb, Yasmine Reza írók, Alain Finkielkraut és Michel Onfray filozófusok is.

A nyomás egyre nőtt Hidalgón, aki végül engedett: az írót a hírek szerint a montparnasse-i temetőben temethetik el.