Egy új nacionalizmus kialakulása figyelhető meg napjainkban, mely a liberális kozmopolitizmust meghaladva realizálja, hogy a jól működő nemzetállam az, ami egyedüliként képes garantálni a polgárok jogait – írja a német új jobboldal egyik meghatározó alakja, Karlheinz Weißmann a Junge Freiheit hasábjain.

Weißmann írásában megjegyezi, hogy a nacionalizmus szónak van egy bizonyos mellékíze, ami nem új jelenség. Amikor Maurice Barrés francia író a 19. és a 20. század fordulóján kifejezetten nacionalistaként jellemezte önmagát és Ernst Jünger német írót, majd ezt egy generációval később megismételte, az provokáció volt: meg akarta mutatni, hogy a nemzetért elmegy a végsőkig és ez által felhagy a nyárspolgári „patriotizmussal”. A szó megvetésén ez azonban keveset változtatott.

– írja a szerző, aki szerint a történelem- és a politikatudomány sem volt – és most sincs – abban a helyzetben, hogy értékmentesen, előítéletek nélkül beszéljen a nacionalizmusról, amikor olyan mozgalmakat jelölnek meg, melyek egy nemzetállam létrehozásáról vagy megvédéséről, illetve egy új nemzeti tekintély elnyeréséről szólnak.

Weißmann publicisztikájában felidézi a szociáldemokrata Julian Nida-Rümelin, az egykori kultúráért felelős szövetségi miniszter, filozófiaprofesszor szavait, aki szerint a populista mozgalmak vonatkozásában egy „új nacionalizmussal” találkozunk, melynek nem mindig vannak idegenellenes, soviniszta vagy egyéb okai. Ehelyett inkább arról van szó, a nép körében elterjedt az a fajta aggodalom, hogy elveszítik a kontrollt.

Mindezt egy konferencia után mondta el Nida-Rümelin, ahol a felszólalók többsége nem adta fel hitét egy világkormány áldásos hatásáról. A kultúrpolitikus azonban meglepően higgadt megállapítást tett, miszerint „a működő államiság értelmében alapvetően csak nemzetállamok léteznek”, és hogy már annak elképzelése is csekély realitáson nyugszik, hogy az EU cselekvőképes volna.

Karlheinz Weißmann megjegyzi, hogy a „világpolgár” – eredeti értelmét tekintve nincs és nem is létezhet – hiszen a „polgár” vagy „citizen” csak egy államon vagy nemzeten belül létezhet. Egy világkormány vagy egy európai kormány alatt a „világpolgár” igencsak elveszett lenne – teszi hozzá a szerző.

Álláspontja szerint nem cél nélküliek azok a próbálkozások, hogy megszüntessék a nacionalizmus rossz „ízét”. Weißmann úgy véli, hogy a hatalmi pozícióban lévők közül az okosabbak előre látják, hogy mi fog történni, ha egy olyan mozgalom, ami már populistaként is teret nyert, később az egyetlen megmaradt legitim forrásra – a nemzetre – hivatkozik.

Befolyásuk ez idáig azonban nem volt túlzottan hatékony. A felelősök nem tudják elhagyni a régi gondolkodásmódot. E területen ugyanaz a fajta, tárgyalással szembeni ellenállás mutatkozik meg, amelyet André Taguieff – Franciaország egyik legnagyobb gondolkodója – évekkel ezelőtt szóvá tett hazájában. Annak idején azon fáradozott, hogy a Nemzeti Frontra ne démonként tekintsenek, és a politikai réteg számára megpróbálta világossá tenni, hogy hogyan történhet meg egy ilyen, új jellegű tömegpárt létrejötte és felemelkedése – írja a szerző.

Taguieff szerint ugyanis a Nemzeti Front nem fasizmus, amely boldogan ünnepeli a feltámadását; és nem is annak következménye, hogy a modernizáció vesztesei rossz színben tüntetnek fel dolgokat, még csak nem is a szociális jó cselekedetek hiányából eredő tömeges ostobaság. A Nemzeti Front sokkal inkább