Több mint három évvel ezelőtt, 2016 júniusában a brit választók többsége úgy döntött, hogy köszöni szépen, de elege van a Brüsszel által erőltetett halászkvótákból, a jogharmonizációból, a féktelen bevándorláspolitikából, a tagsággal járó nettó befizetési kötelezettségből is, és legfőképpen a senki által meg nem választott brüsszeli bürokratákból, akik szemében a nemzeti szuverenitás kérdése jó esetben marginális, rossz esetben pedig egy nem létező dolog.

Csakhogy a lassan már három miniszterelnököt (David Cameron, Theresa May és esetleg Boris Johnson) is felemésztő Brexit-kérdésben a politikai elit – az európai nagyvállalatokkal és pénzpiaccal karöltve – már a kezdetektől fogva kinyilvánította az ezzel kapcsolatos szándékát, miszerint Nagy-Britannia unióból való kilépése egy hiba lenne, ezért ezt meg kell akadályozni. A módszerek pedig nem számítottak:

• új népszavazást erőltettek (mondván, hogy kis különbséggel nyertek csak a kilépéspártiak);
• az idős Brexit-párti szavazók jogait csorbították volna azzal az indokkal, hogy ők már meg sem élik a kilépést;
• riogattak, hogy elfogy a kenyér, a sonka, a sajt a boltok polcairól;
• s még arról is hazudtak, hogy bizonyos gyógyszerek már nem lesznek elérhetőek a gyógyszertárakban, ha beteljesül a Brexit.

Fontos leszögezni, hogy ez a túlhiszterizált hangulat még jóval azelőtt lett mesterségesen gerjesztve, hogy egyáltalán szóba került volna egy „no deal”, azaz egy megállapodás nélküli Brexit. Ennek fényében tehát belátható, hogy azok az érvek, miszerint a maradáspárti brit parlament csak az ország és az emberek érdekét nézte, amikor megpuccsolt mindenféle kilépéssel kapcsolatos tervezetet és megállapodást – összesen nyolcat (!) –, hazugság volt.

Boris Johnson ebből a szempontból heroikus, ugyanakkor szélmalomharc megvívására szánta el magát akkor, amikor miniszterelnökként bejelentette, hogy ha törik, ha szakad, ő kivezeti Nagy-Britanniát az unióból október 31-én.

Ugyanis az, hogy a brit alsóház után a jelek szerint a parlament felső kamarájában, a Lordok Házában sem fogják megakadályozni annak a törvénynek az életbe léptetését, amely elvben lehetetlenné teszi, hogy az Egyesült Királyság október végén megállapodás nélkül váljon ki az Európai Unióból, tökéletesen alátámasztja azt a politikai kommentátorok és újságírók által felállított diagnózist, miszerint

Egyes kommentátorok szerint ez a folyamat helyrehozhatatlan károkat okozott a szigetországban a demokráciába vetett hitben, hiszen három éve sorozatos puccsok kíséretében akadályozzák a jogalkotók, hogy egy törvényes népszavazás eredménye jogerőre emelkedjen.

Miután Boris Johnson kizárta azt a 21 konzervatív politikust a frakcióból, akik kedden a kormány ellen szavaztak – ezzel pedig áttételesen támogatták azt az ellenzéki indítványt, miszerint a megállapodás nélküli Brexit tilalmát célzó törvénytervezetet a ház napirendre vegye –, a Konzervatív Párt az alsóházban kisebbségbe került. Így nem csoda, hogy a miniszterelnök új választás kiírását szeretné elérni:

Csakhogy ennek elfogadásához a szerdán megtartott másfél órás vita utáni szavazáson nem gyűlt össze a törvényben előírt kétharmados többség. Ha valami csoda folytán mégis előrehozott választások következnének be október 15-én, abba valószínűleg hamarabb bukna bele Johnson, mintha október 31-ig nem tudna, vagy csak részlegesen tudna megállapodni az EU-val, vélhetően egy halasztási kérelem benyújtásának formájában. Ugyanis a közvélemény-kutatások szerint a Konzervatív Párt 34 százalékon, a Munkáspárt 28 százalékon áll, a liberális demokratákat pedig a választók 18 százaléka támogatja, így, ha a két ellenzéki párt koalíciót köt, a toryk könnyen a választás vesztesei lehetnek. (A Nigel Farage vezette Brexit Párt 15 százalékon áll, azonban a torykkal való együttműködés egyelőre még nem merült fel.)

Tehát nagyon nehéz megjósolni, hogy Boris Jonhson és kormánya hogyan fog teljesíteni az elkövetkezendő napokban, hetekben, kiváltképpen annak tükrében, hogy a kormányfő a jövő héttől felfüggeszti a jelenlegi parlamenti ülésszakot, és októberben új kormányprogram meghirdetésével új törvénykezési időszak kezdődik.

Csupán egyetlen biztos kapaszkodót látni ebben az egész politikai káoszban, mégpedig az október 17-i EU-csúcsértekezletet. Ugyanis ha addig képes lesz politikai értelemben életben maradni Jonhson, és ő képviseli majd Nagy-Britanniát, akkor nagy valószínűséggel parlamenti indítvány ide vagy oda, a szigetország ki fog pottyanni az unióból. S ha így lesz, hiába ömlik majd Boris Jonhsonra az európai politikai és gazdasági lobbisták által felkorbácsolt gyűlölet, ő még mindig többet tett egy emberként a demokráciáért, mint a brit parlamenti képviselők összessége.