Az orosz–amerikai viszony valóban fagyos. Joe Biden hivatalban lévő elnökként először adott nagyinterjújában „gyilkosnak” nevezte Vlagyimir Putyint, aki a magyar óvodákból ismert „aki mondja másra, az mondja magára” orosz megfelelőjével válaszolt, illetve „jó egészséget” kívánt amerikai kollégájának. Az orosz fél az ügyet súlyos diplomáciai botránynak tekinti: hazahívták a washingtoni orosz nagykövetet, és az USA moszkvai nagykövetét is – udvariasan – felkérték a távozásra. Immár hónapok óta a két országnak nincs nagykövete egymás fővárosában. Minden bizonnyal az egyik első napirendi pont ennek a tarthatatlan helyzetnek a felszámolása lesz, és a legmagasabb szintű diplomáciai képviselet helyreállítása.

Ami a fent említett botrányt kiváltó meglehetősen érdes stílust illeti, tartani kell attól, hogy hasonló szóváltásra ismét sor kerülhet. Joe Biden közel fél évszázados washingtoni karrierje során többször keveredett bajba óvatlan megjegyzései miatt, és meglehetősen hirtelen haragú emberként tartják számon. A 2020-as kampány során az egyik (egyébként demokrata) választópolgárt „hazug, kutyaképű póniharcosnak” nevezte, amikor a hölgy arra utalt, hogy a későbbi elnök alulmúlta a várakozásokat Iowa állam előválasztásán. Vlagyimir Putyin ugyan nem ismert az elszólásairól, de – különösen elnöki kadenciája elején – nem fukarkodott a kemény megjegyzésekkel. Ezzel együtt, bár folyamatos az üzengetés, a két ország kommunikációja a diplomáciában elfogadható keretek között maradt a csúcstalálkozó előkészítésének időszakában. Szergej Lavrov és Antony Blinken külügyminiszterek megbeszélése – nem kis meglepetést okozva – kimondottan kollegiális, már-már baráti hangulatban zajlott.

A washingtoni kommunikáció szerint a csúcstalálkozó központi témája a „stratégiai stabilitás” lesz. Ez a hidegháborús kifejezés a konfliktusok elkerülését, illetve kordában tartását takarja a két atomnagyhatalom között. A stratégiai stabilitás eszközei a kölcsönös elrettentés, a tiszta és világos kommunikáció és a kétoldalú, atomfegyvereket korlátozó szerződések. Ez a koncepció igen jó szolgálatot tett mindkét fél számára a hidegháború második felében, azonban mára menthetetlenül elavult. Ezért felújításához, az alappillérek újradefiniálásához a XXI. századi kontextusban nyilvánvalóan szükség van a legfelsőbb szintű találkozóra, és ha ebben a kérdésben közös nevezőre tudna jutni a két elnök, az a csúcs egyértelmű sikerét jelentené. Ez azonban súlyos nehézségekbe fog ütközni.

Nem utolsósorban azért, mert lehetetlennek tűnik a stratégiai stabilitás rendszerének kialakítása Kína részvétele nélkül, hiszen immár az ázsiai nagyhatalom jelenti a legnagyobb konvencionális katonai, politikai és gazdasági kihívást az USA számára. Épp ezért gyanakszik több elemző arra, hogy a „stratégiai stabilitás” pusztán fügefalevél, amely mögött egy egészen más szándék húzódik meg: az orosz–kínai szövetség megbontása.

A mai geostratégiai képlet a valóságban pofonegyszerű, csak erről a liberális „elvek és értékek” világában nem illik beszélni. Jelenleg – mindaddig, amíg India és/vagy Brazília, esetleg Indonézia fel nem nő a feladathoz – háromszereplős geopolitikai játszma folyik, az USA, Kína és Oroszország részvételével. Egy ilyen helyzetben pedig teljesen egyértelmű, hogy a két gyengébb fél egymás szövetségét keresi a legerősebb ellen, míg az utóbbi igyekszik ezt az együttműködést megbontani, gátolni, ahol tudja, illetve a leggyengébb résztvevőt a maga oldalára csábítani. Ez magyarázza azt, hogy Joe Biden immár a negyedik amerikai elnök, aki keresi a találkozót az orosz vezetővel.

A fenti érveléssel kapcsolatban azonban akad egy bökkenő, ugyanis Washington képtelen megfizetni azt az árat, amit Moszkva szabna: az orosz befolyási övezet elismerését a volt Szovjetunió területén (a balti államok kivételével). Nem pusztán az a gond, hogy a jelenleg Nyugaton uralkodó légkörben egy ilyen alkut képtelenség elfogadtatni a közvéleménnyel, hanem az is, hogy a térségben az USA befolyása amúgy is csökken. Kérdéses például, hogy tudna-e Washington parancsolni Törökországnak, amely jelenleg komoly fejfájást okoz Moszkvának az azeri–örmény hidegháború kapcsán. Az egyetlen, amit Joe Biden tehet, hogy személyes ígéretet tesz Putyinnak arra vonatkozóan, hogy az amerikaiak felhagynak a színes forradalmak szításával a térségben. Ez természetesen kevés, különösen annak tükrében, hogy Bill Clinton óta az amerikai elnökök rendszeresen megszegik elődjeik nyilvános ígéreteit, a titokban tettekről nem is beszélve.

Természetesen tudják mindezt Moszkvában is, így felmerül a kérdés, hogy egyáltalán milyen érdeke fűződik Putyin elnöknek a csúcshoz. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a találkozó ténye önmagában egyenértékű Oroszország nagyhatalmi státuszának elismerésével. Ennek a státusznak a megőrzése és nyilvános deklarálása minden adandó alkalommal nemcsak Putyin személyes célja, de az orosz közvélemény elvárása is. Márpedig Oroszországban idén törvényhozási választásokat tartanak. Ugyanakkor egyre kevésbé van szükség Moszkva nagyhatalmi mivoltának hangsúlyozására, az ország hanyatlása szemmel láthatóan megállt – hogy átmenetileg vagy sem, az a jövő zenéje –, és a sikeres szíriai beavatkozás után komoly megfigyelők nem vonják kétségbe az oroszok cselekvőképességét a nemzetközi porondon.

Ennek megfelelően amerikai elemzők tartanak tőle (orosz elemzők pedig bíznak benne), hogy Putyin valós célja Joe Biden megalázása a nemzetközi rivaldafényben. Annál is inkább van ok ettől tartani, mert Moszkva nemrég demonstrálta, hogy nem riad vissza a hasonló eszközöktől, mint amikor az EU külpolitikai főképviselőjét, Josep Borrellt érték kellemetlen pillanatok februári moszkvai útja során. Szergej Lavrov a nemzetközi sajtó előtt tartott előadást EU-s kollégájának az európai kettős mércéről, még a katalóniai szeparatizmus ügyét is felemlegetve. (Borrell maga is katalán.)

Azonban az USA nem az Európai Unió, és kérdéses, hogy Putyin számára egy hasonló propagandagyőzelem – amely kézzelfogható előnyökkel nem járna – megéri-e az ügy negatív következményeit. Arról nem is beszélve, hogy Bidennek nagy rutinja van a hasonló csapdák kikerülésében. Hiába alakult ki róla – a kora miatt – egy negatív kép, a 2020-as elnökválasztási kampányviták során is képes volt megfelelően reagálni Donald Trump támadásaira. Végül pedig ha Moszkvának valóban az a célja, hogy saját erejét demonstrálja Washingtonnal szemben, akkor ehhez nincs szükség magára a csúcsra: ha a találkozót az utolsó pillanatban egyoldalúan lemondanák, az önmagában is az USA diplomáciai arculcsapását jelentené.

Sokat emlegetett téma, mely elvileg a két ország közös érdekét szolgálná, a terrorizmus és a kiberbűnözés elleni harc. Az együttműködést azonban gátolja, hogy a két ország képtelen közös nevezőre jutni arra vonatkozóan, hogy pontosan mit tekintenek terrorizmusnak, illetve kiberbűnözésnek, és a két fél rendszeresen vádolja egymást azzal, hogy ilyen csoportokat támogatnak.

Mindent összevetve aligha számíthatunk áttörésre. Egy kisebb eredmény szinte biztosan kódolva van: a nagykövetek visszatérése állomáshelyeikre, azonban nincs kizárva, hogy más pozitív hozadéka nem lesz a két elnök találkozójának. Arra kell készülnünk, hogy az amerikai–orosz viszony a belátható jövőben feszült, ellenséges marad, ami természetesen semmi jót nem jelent Közép-Európa számára. Éppen ezért lenne üdvözlendő siker, ha Joe Biden és Vlagyimir Putyin valóban új alapokra tudná helyezni a stratégiai stabilitás mechanizmusát – ez utóbbinak, a nehézségek ellenére, talán van némi realitása. Mint ahogy sajnos annak is, hogy a megbeszélés retorikai csatatérré változtatja Genf városát – ez utóbbit tanácsos lenne elkerülni.