Érdeklődve olvastam a Kommentár folyóirat legfrissebb számában Szabó László „kultúrprogramját”. Szabó 13 pontos „kiáltványa” a kultúra egész terrénumát átfogja: az intézményvezetéstől a felhasználókon keresztül a versenyképességen és képzésen át a gazdaságpolitikai preferenciákig.

Az első gondolatom az volt, hogy aki egy ilyet ír, ennek közlése mellett dönt, annak ambíciója van.

A második gondolatom meg az volt, hogy mi lenne, ha elolvasnám a szöveget.

Kerestem a műfajt, amiben számomra értelmezhetővé válnak a Szabó által leírtak.
Lehetne intézményvezetői pályázat: a jelölt ír egy programot, elmondja, mit szeretne és mi alapján csinálni. Igen ám, de a szerző a kulturális szféra valamennyi aktora számára ír elő feladatokat – ez az ambíció túlmegy egy pályázati anyag keretein.

Rendben van, akkor legyen kultúrpolitikai stratégia: valaki felkérésre vagy önszorgalomból az egész kultúrát érintő dolgozatot ad közre, vállalva ezzel a vitát. Tehát cselekvési tervről lenne szó, ami megvitatható?

Akár az is lehetne, de mit is kellene vitatni? Szabó felkínál erre egy tézist: „A világ legjobb dolga magyarnak lenni!”. Ezt kellene tehát vitatni annak, aki vitatni akarja a stratégiát.

Csakhogy ez egy kelepce.

Mert ha vitatom a tézist (a dolgozatban egyébként tízszer van leírva, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni!”), akkor már kívül is kerültem a vitapozíción: „bazdmeg, idegenszívűként mit szólsz bele a magyar kultúrába?” Pedig azért lehetne mivel vitatkozni. Például, tényleg csak azon kulturális programok és „termékek” állami támogatása indokolt, amelyek „ennek a mondatnak az igazságát tartalmazzák”? Nekem ez túl szűknek tűnik, a magyar kultúra ettől az üzenettől szerintem tágabb témaválasztékot, problémakört, érzékenységet ölel fel (például emberi nagyság és kisszerűség, határhelyzetek, az emberi létezés drámái és derűi és így tovább, ezek nem feltétlenül tudják közvetíteni a tézis igazságát: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”.)
Mert ez mondat lehet csatakiáltás, de a finanszírozás, támogatás, elismerés, a művészi érték kizárólagos indoka és kritérium aligha.

Jó, jó, de akkor hogyan olvassuk ezt a szöveget? Hogy és miért kerül szinte mindegyik fejezet végére a Szabó-tézis: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”), dramaturgiailag keretezve a tizenháromparancsolatot?

Hát úgy, hogy ez egy zsolozsma. Az imaórák liturgiája. S mint ilyen, nem feltétlenül magánjellegű cselekmény (jóllehet mindig szükséges is és ajánlatos is magányban, zárt ajtók mögött elmondott egyéni imádság), hanem közösségben végzett ima-cselekmény.

Ez minden nemzeti kultúrpolitika zérópontja. A magyaré meg ez: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”.

Ha tehát zsolozsmaként olvasom a tizenháromparancsolatot, eltűnnek a dilemmák, mert akkor a szöveg elsődleges funkciója a hit fenntartása, az önbizalom helyreállítása, a büszkeség felvállalása és az összes többi kérdés csak ezután jön.

Például az, hogy miért ne lehetne a magyar kulturális alkotások mércéje a teljesítmény és egy kulturális minőséget fenntartó, megalapozó mintaadó elit léte vagy nemléte – de ez már nem Szabó, hanem GFG kérdése.

Megjegyzés: ebben a rövid szövegben egyébként ötször van leírva a mondat: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” (azaz, így már hatszor).