Persze, mit tudhatnék én, egyszerű propagandista ugyebár a magyar néplélekről, ja meg persze a női lélektanról. Hát, hogy ismerhetném én azt, hogy miképp gondolkodik, és mire vágy egy igazi 21. századi nő. Hiszen biztos, hogy otthon még kérem is a pofont két pacalpörkölt kavargatás között az uramtól, meg újságot írni is biztos csak azért sikerült, mert valamelyik jóvágású fideszeshez dörgölőztem.

Nem, ez nem egy bemutatkozás akart lenni, ezek azok a vádak és a sztereotípiák, amik nap mint nap érnek, néha rosszalló tekintetek, néha pedig nyílt megvetés formájában. De véletlenül se sajnáltatnám magam – félreértés ne essék –, tökéletesen megvagyok az értékközpontú világomban, ahol képes vagyok nyafogás és hiszti nélkül minden engem érintő ingert és impulzust az azt megillető fiókba helyezni.

Erről pedig csak azért gondoltam beszámolni, hogy elmondjam, így is lehet.

Ugyanis az utóbbi napokban mást sem lehet olvasni a feminista blogon, mint hogy „okok, amiért érdemes itthon maradni” (tudjuk, a fél liberális „elit” közölte, hogy amiért Orbán nyert, ő elköltözik), meg hogy „fiatalok, akiket frusztrál, hogy romokban a jövőjük”, és „merd szarul érezni magad, mert már nem arról szól a világ, mint nagyanyáink idejében”, hogy „meg kell keményedni”, hiszen csak az a fontos, hogy tudd magad jól érezni.

Azaz megy a közös bőgés, az önsajnálat valutára váltása.

Tudom én, hogy meg kell érteni a másik oldalt meg azt is, hogy különböző véleményen vagyunk. De az önsajnálatból még sosem láttam várat épülni, az önsajnálatból még sosem született meg semmi jó. Persze értem, DTK-nak is kell a pénz és jelenleg a női lélektanba és az abajgató pszichologizálásba bujtatott politika tökre kifizetődőnek tűnik.

Pedig kártékony. Nagyon.

És tudod miért?

Mert 6 éve (nem túl sok, tudom), amióta politikával foglalkozom az egyetemen és a munkám során is, megtanultam, hogy a politika az bizony egy szakma. Amelynek vannak mozgatórugói, eszközei, de leginkább centire kimért ütései és testtartása. A politika nem az érzelmek világa. Viszont ha jól bekenjük érzésekkel, akkor már hirtelen nem szakmaiságról, hanem lélektani megélésekről dönthetünk és vitázhatunk.

És hát ki vitázna arról, hogy neked mi fáj? Ki merné a te érzéseidet elbagatellizálni? Ugye? Máris egyből rosszul érzed magad, hogy mertél valamit is gondolni.

A WMN ártó és sunyi, mert a bőröd alá megy, ahonnan eljut a szívedhez, és érzelmi síkra viszi azt a kérdést, amit kizárólag szellemi síkon szabadna megvitatni.

Ha pedig valóban az lenne a cél, hogy erőt adjon az erőtleneknek, akkor nem taszítaná őket mélyebbre, akkor elmondanák, hogy ha a politikát meg akarjuk érteni, akkor miért ne érzelmi oldalról közelítsük meg, és azt is, hogy az önsajnálat bugyraiból minden esetben csak egyetlen út vezet ki, ezt pedig úgy hívják, hogy szembenézés.

Persze mit várhatok egy olyan laptól – fejétől bűzlik a hal –, ahol a vezetőt a másodperc töredék része alatt kibillentheti a szerepéből egy interjúalanya, (Csernus, érdemes megnézni) és kínos visszavágásokkal és terelésekkel próbál valamiféle identitást összehalászni magának, de az értő szemeknek világosan látszik a bizonytalan, az instabil és folyton mindentől szorongó része.

De hát én ezt nem tudhatom, nem vagyok ennyire felvilágosult, progresszív, meg trendi sem...