Amikor az ablakon nézek ki – jó nagy erkélyajtaja és széles ablaka van a lakásnak, ahová költöztem nemrég –, reggelente mindig látom a kutyákat sétáltatókat.
Állok ott, kezemben a kávésbögre, bámulok ki és látom, hogy alattam nagy mamlasz szőrmók szaglászik, lassan, ráérősen, a gazdája szinte húzza őt. Szembe jön vele egy kis izgága, rántja, tépi a pórázt, mindent megszagol, megrág, figyel, tudnia kell ezer dologról. Nézem a kettőt – olykor hármat – és eltöprengek azon, hogy igen, ez itt a kutya. A kis vakarcs mopszli, a cingár agár, a bundás puli, a német juhász, a tacskó és a bernáthegyi. Ez mind kutya.

De honnan tudom én, hogy kutya? Hisz nem is hasonlítanak egymáshoz. Ha erre bóklászna egy róka, vagy ne adj' Isten farkas, ahhoz a német juhász sokkal közelebb áll és jobban hasonlít hozzá, mint a tacskóhoz. A vizsla is jobban hasonlít ezekhez, kevesebb köztük az eltérés, mint a bernáthegyihez, vagy a tacskóhoz. És mégis tudom, hogy azok mind kutyák, és persze ők is tudják egymásról, hogy ők mind kutyák.

„Szevasz, kutya!” – Így köszönnek egymásnak, és hozzá lelkesen szaglászódnak. A farkasnak bezzeg nem mondanák ezt. Hogy van ez? Mi a kutyaság lényege? Meg tudja ezt fogalmazni bárki is?

A szürke zsezséről olvasgattam nemrég: A szürke zsezse a zsezséhez meglehetősen hasonló külsejű madár, attól valamivel világosabb, szürkébb színezetű. Ahol élőhelyük átfedi egymást, ott a két faj gyakran egy csapatban is megfigyelhető. Két magyarországi előfordulása ismert még a XIX. század végéről, illetve további kettő a múlt századból. Tápláléka megegyezik a zsezse táplálékával.
A Magyar Madártani Egyesület (MME) oldalán találtam mindezt. Ez csak természetes. Hol másutt? Kultúrember a Magyar Madártani Egyesület oldalát böngészi a reggeli kávéhoz. (Bocsánat, mindjárt ki is javítom magam. A Magyar Madártani Egyesület pontos megnevezése: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, csak a cégérükbe ez már nem fért bele, ezért a logójuk pusztán MME. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni, mert a szakértés úgy szakértés, ha minden részletre kiterjedő és alapos!)

„Ez már döfi!” – állapítottam meg. Mennyire kell megszállottnak lenni ahhoz, hogy négy, vagyis 4 darab előfordulást számon tarts? Egyet láttak a kiegyezéskor, egyet 1890-ben, meg még kettőt az 1970-es években, de cikk születik róla, s számon tartják, mert bármikor erre járhat öt percre.

Erről beugrott egy írás az Érem című numizmatikai magazinból.
Az Anjou Mária ezüstdénárokról volt valami szakértés, mely így kezdődött. „Tovább nem tartható fenn az az állapot, miszerint…”
Az állapot, ami nem tartható, annyit jelent, hogy az egyik Mária dénárnál találtak pár darab eltérő verettípust, s aki kicsit is foglalkozott ilyesmivel, tudja, hogy az eltérés annyi, hogy a fél grammos pénzecske hátoldalán az alig kivehető pötty alig kivehetően különbözik.
„Tovább nem tartható fenn.” – Tetszett. Sőt! Imádtam ezt.

Pista barátom a Beatrice amatőr felvételeit gyűjtötte a '80-as években. A „Nem kell!” című számnak 64 verziója volt meg neki kazettán, melyek semmiben nem különböztek, csupán a felkonferáló szöveget Feró mindegyik alkalommal kicsit másképp mondta.

Kedvelem az – ilyen jellegű – fontoskodást.
Lássuk be, van benne valami megkapó. Az ember hajkurássza, üldözi a végtelenséget, szeretné megragadni, de hát eleve bukásra van ítélve. Ellenben az apró részsikerek mérhetetlen örömet tudnak okozni, és feledtetik a mulandóságot.