Soha ilyen forgalmat nem bonyolított le a vásárosnaményi benzinkút. Szívesen lemondtak erről a „dicsőségről” az ott dolgozók, hiszen még soha nem láttak ennyi könnyet, a család miatt aggódó, idegesen telefonáló vendéget. A töltőállomásoknál mégis türelmesen várnak sorukra az autósok.

– „Csütörtökön kétszer-háromszor ennyien voltak” – világosít fel a pénztáros hölgy. – „Sokan itt találkoznak és együtt mennek tovább.”

A már több, mint egy éve Kecskeméten dolgozó Vitalij is az ismerőseire, no meg a jobb hírekre vár. Esze ágában sincs visszamenni, főleg nem katonáskodni. Inkább a kisírt szemű feleségét próbálja – hiába – nyugtatgatni, mert egyszem gyerekük a hátár boldogtalanabb oldalán rekedt a nagymamánál.

– „Ha haza, nem tudok vissza” – mondja kerékbe tört magyarsággal Vitalij, akinek hirtelenjében egy földije, a Csehországban dolgozó Demjén Ernő segít áthidalni a nyelvi akadályokat.

– „Mikrobusszal jöttem, segítek a rokonoknak ismerősöknek a gyerekeket biztonságban a szülőkhöz juttatni. Mától nem jöhetnek át ukrán útlevéllel a 18 és 60 év közötti férfiak, szóval nem könnyű a helyzet. Igaz, némi pénzzel azért sok minden, még a határátlépés is megoldható” – mutat magyarázólag Ernő a kút mellett álló jó százmilliós Bentley-re és a nem sokkal olcsóbb Mercedes terepjáróra és utasaira. – Nagyszájúskodnak, de inkább innen, a távolból védik a hazát.

Beregsurány előtt sűrűsödik a szembejövő forgalom. Az út mellett afféle alkalmi frissítő állomás, a beregsurányi önkormányzat próbál segíteni a maga szerény eszközeivel, meleg teát, aprósüteményt kínál az érkezőknek, akik kisebb-nagyobb kerekes bőröndöket, sporttáskákat húznak maguk mögött. Gyerekek próbálják cipekedő édesanyjuk, nagyanyjuk kezébe kapaszkodni. Egy öt–hat tagú csoport a Tisza túlpartján fekvő falucskából, Badalóból érkezett, és egyelőre rokonoknál húzzák meg magukat.

– „Kivárjuk a szebb napokat ”– mondják szinte egyszerre. – „Csak nem tart örökké ez a háború, imádkozunk a békéért.”

A két határ között, még a magyar oldalon a nyurga, 16 éves, beregszászi Peti a szebb napok mellett édesanyjára vár. Csütörtökön egy szál ruhában érkezett, s már nem tud, igaz, nem is nagyon akar visszamenni. Tarpára vagy Tiszadobra megy a rokonaihoz. Online oktatás van, szóval az iskolából sem marad ki. – „Aztán pedig ki tudja, mi lesz” – mondja nem túl derűlátóan, és hozzáteszi: „Jobb, ha nem megyek át a határon, mert órákig tart, mire az ukránok kiengedik az embert. Nem beszélve arról, hogy iszonyatos sorok állnak a kiléptetésre.”

– „Már majd' nyolc órája úton vagyok” – mondja a két kislányával cipekedő fiatalasszony, miközben a rokona kocsiját várja és több-kevesebb sikerrel próbálja leszerelni a körülötte settenkedő fotósokat. – „Székesfehérvárra megyek az anyámhoz, aki azt szeretné, hogy maradjak, de én inkább visszamegyek, ott van az egész életem. A férjem ukrán, ő odahaza maradt. Talán majd jobbra fordul a sorsunk.”

– „Németországban dolgozom, eddig két-három havonta hazajöttem a családhoz, most nem tudom, mikor és hogyan láthatom a szeretteimet” – mondja elkeseredetten a kocsija felé ballagva Verbiás András.

Az eddig fodrászként dolgozó Julcsi tízéves-forma fiával és édesanyjával érkezik a határhoz. Reménykedik, hogy itt élő rokonai segítségével talál majd munkát magának. Meglepetésre, sokat látott édesanyja kertelés nélkül kijelenti, a szovjet időkben jobb volt. Nem számított, hogy magyar, ruszin, tót vagy ukrán a nemzetiséged, volt munka és megélhetés.

– „Most meg csak ígérgetnek a politikusok, és mire megyünk vele?” – teszi fel magának a költői kérdést.

A barabási határátkelő most csendes – állítják a sorompó magyar oldalán ácsorgók, várakozók. Egy napja soha nem látott népvándorlás kezdődött, ahhoz képest most nyugalom van. Magyar oldalról nem látni, de a sorompó másik oldalán órákig tart, mire átér az ember.

– „Megette a fene az egészet” – mondja a kocsija mellett Máté Dániel, és mond még valami cifrát a politikusokról. Olyasfélét, ami nehezen vagy inkább egyáltalán nem tűri a nyomdafestéket. A körülötte állók pedig egyetértően bólogatnak.