Szelektív érdekek

Ismeretes, hogy a pattanásig feszült orosz–ukrán helyzet új fejezettel bővült, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök elismerte a szakadár népköztársaságok függetlenségét, és ezzel párhuzamosan aláírta velük a kölcsönös barátsági és katonai segítségnyújtási egyezményt is. Miután Putyin történelmi jelentőségű beszédet tartott és orosz békefenntartókat küldött a népköztársaságokba, nem nehéz arra következtetni, hogy a Minszki megállapodásokat halottnak tekinti, amelyeket Ukrajna hiába írt alá, az évek folyamán nem teljesítette az ezekben foglaltakat. A nyolc éve tartó, időnként fellángoló, ám alapvetően befagyott jellegű kelet-ukrajnai konfliktus esetében Moszkva a szakadár népköztársaságok függetlenségét elismerő, drasztikus lépése önmagában is érdekes, ám ami ennél is érdekfeszítőbb, az a nemzetközi közösség reakciója a döntésre.

(Photo by Sergey Guneev / Sputnik / Sputnik via AFP)

Noha Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár is csalódottságát fejezte ki a szeparatisták függetlenségének elismerése kapcsán, a nemzetközi politikában nem számít egyedülállónak vagy épp formabontónak Putyin döntése. A jelenlegi helyzethez leginkább illő analógia Koszovóé, amikor is a Nyugat egyoldalúan elismerte a Szerbiától függetlenedni vágyó albán etnikum önrendelkezéshez való jogát 2008-ban.

Az albán–szerb konfliktus legintenzívebb időszaka még a második Clinton-kormány alatt, 1999-ben ment végbe, amikor is a NATO a srebrenicai és vukovári mészárlás megismétlődésétől tartva preventív céllal a katonai beavatkozás mellett döntött Jugoszláviában. Ezzel megkezdődtek a légicsapások, ami egyébként a nemzetközi jog normáival sem volt összhangban és a kétoldalú etnikai tisztogatásoknak sem vetett véget. 1999. június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa a megfelelő jogi háttér biztosításával Koszovót az ENSZ védnöksége alá helyezte, aminek biztosítására egy közel 50 ezer fős nemzetközi haderőt (Kosovo Protection Force, KFOR) is az országba vezényelt.

Csak a nyers erő számít

Az analógia a kelet-ukrajnai evakuációs hírek szempontjából is megállja a helyét, hiszen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) szerint 1999 nyarán több mint 164 ezer szerb menekült el Koszovóból, miután a NATO vezette KFOR erők benyomultak a tartományba. A konfliktusra végül a 2008. február 17-én – ekkor még egyoldalúan kikiáltott, ám megfelelő nagyhatalmi támogatottságú – koszovói függetlenség tett pontot.

(Photo by DARKO BANDIC / POOL / AFP)

Koszovó kapcsán – nem meglepő módon – Oroszország saját érdekeiből adódóan az ország függetlenségének el nem ismerését követelte, ám az Egyesült Államok egyöntetű és kikezdhetetlen támogatása, valamint a Nemzetközi Bíróság 2010. július 22-én meghozott tanácsadó véleménye alapján Koszovó a nemzetközi jog által is elismerve függetlenedett Szerbiától.

Noha a bíróság döntése jogi kötőerővel nem bír, ettől még olyan veszélyes precedenst teremtett, hogy lényegében bármely etnikai kisebbség függetlenséget követelhet. A valóság pedig azt mutatja, hogy miután a nemzetközi jogra való hivatkozás – vagy épp annak figyelmen kívül hagyása – eléggé helyzetfüggő, ezért nem bármely szupranacionális szervezet elismerésére van szükség, hanem egy kellő katonai potenciállal rendelkező nagyhatalom támogatására.

A bíróság egyébként arra a következtetésre jutott, hogy „Koszovó függetlenségének 2008. február 17-én történő kinyilvánítása nem sértette meg a nemzetközi jogot”, valamint azt is megjegyezte, hogy „a 18­. és 20. század eleje közötti állami gyakorlat egyértelműen arra a következtetésre mutat, hogy a nemzetközi jog nem tartalmazta a függetlenségi nyilatkozatok tilalmát”.

Természetesen az orosz–ukrán konfliktus eszkalálódása egyetlen térségbeli államnak sem áll érdekében, amit jól mutat az egységes uniós fellépés Putyin döntése ellen. Ám ettől még a fentiekben taglalt esetben egyértelműen kitűnik, hogy a nyugati államok hivatkozási alapja és a függetlenséget elvitató magatartása rendkívül képmutató Koszovó esete után.

(Photo by Sergei SUPINSKY / AFP)

Az azonban kétségtelen, hogy jelen esemény a világrend átalakulásának folyamatába illeszkedik, amelynek elengedhetetlen kelléke a határok átrendeződése. Oroszország – valószínűsíthetően Kína hátszelével – egyre nyíltabban adja az Egyesült Államok tudtára, hogy az egykori orosz birodalmi vagy szovjet érdekszférába tartozó területekre továbbra is igényt tart.