A lázadásnak sokféle formája van. Van, aki direkt nem írja meg a házi feladatot, van, aki Fuck off feliratú pólóban mászkál az utcán – ennél konformistább és fogyasztóibb cselekvéssort el sem tudok jelenleg képzelni -, és van, aki éjszaka kioson a lakótelepre, és Neolux spray-el áthúzza a Rap meg egyéb krikszkrakszokat, s kiírja szép gyöngybetűkkel: Éljen a kétezer éves anyaszentegyház!

Én mostanában úgy lázadok, hogy direkt azokat a termékeket vásárolom, amik most a libsik céltáblái, amik szabott árasak. A libsik szerint ugyanis a leszorított árú disznóhús az nem jó, rossz az emberiségnek, és az lenne a jó, ha többet fizetnénk érte.

Szóval állok a sorba a hentesnél. Kis kolbász, némi disznósajt hétvégére, meg fél kiló comb. Mostanában sűrűn állok be a sorba a henteshez. Nemcsak azért, mert lement a hús ára, hanem mert a disznóhús vásárlását valahogy hazafias cselekedetnek érzem. Mióta határainkon áll az idegen kultúrájú csőcselék, több disznóhúst eszem.
„Jó magyar, s jó keresztény, sok disznóhúst eszik!” Ez az új jelmondatom.

No, de nem is erről akartam beszélni, hanem a sorban állókról.

Mögöttem két nő vitatkozik. Min vesztek össze, s miért? Rejtély. De hát az emberek mindig összevesznek, és mindig megtalálják rá az alkalmat.

Egymást gyalázzák. Fél füllel figyelek csak oda, mert közben legeltetem szemem a vöröslő húsokon, s elképzelem, milyen jól fog majd mutatni a tányéron mustárral, kis szalonnával, sült krumplival. A vegetáriánusokat én nem értem. Továbbmegyek: nem hogy nem értem, ideológiájukat kimondottan veszélyesnek látom. A húsevés ellen harcolni számomra olyan, mint az anyaság, a magántulajdon, vagy a nyelv ellen küzdeni. Egy vegán kicsit olyan a szememben, mint egy genderjogi harcos. Vagy egy olyan beteg ember, mint az a transznemű nő, aki farkasként azonosítja magát. Igen, ezt most a 24.hu-n olvastam – nem derül ki a cikkből, hogy a szerkesztői is röhög ezen, vagy egyfajta szabadságharcként leborul a hős előtt -, de az illető elnyomatás alatt él, s panaszkodik, hogy ha a boltban van, vagy a munkahelyén, akkor nem tud üvölteni. (Ez a kattant eddig nem őz volt? Vagy az egy másik? Nem győzöm már követni a haladást. Egy igazi liberális utópiában már biztos átnevelő táborban lennék. De szerintem ezek még az állatvilágban sem találják a helyüket. Megnézném, meddig maradna életben egy farkas falkában. Szent Hubertus könyörögj érettünk! Röviden – küldj egy profi vadászt.)

Szóval a két nő veszekszik, s megüti fülemet ez a kifejezés: „karrierista”. Ezt vágta egyik a másik fejéhez. Elkezdtem fülelni. A karrier kontra család témán ment a hepaj, s amíg hallgatóztam, rá kellett jönnöm, voltaképp mindkettő karrierista, csak más a karrier fogalmáról kialakult képük. Egyik a vállalatnál akar lenni a harmadik vezető, másik az utcában az első háziasszony. Egyik az „Én Tokióban tárgyaltam az ősszel”, a másik „Az én gyerekemnek van a legtöbb játéka, és én vasalom legszebben a férjem ingeit!”. Az egyik „Én megmutatom, hogy a férfiak nélkül is sikeres vagyok!”, a másik „Én megmutatom, hogy a férfiak nem sikeresek nélkülem!”

Voltaképp mindkettő karrierista! Mindkettő vágyott céljaihoz keresi a partnert.

Holott egy kapcsolat lényege a másik emberhez főződő lelki kapocs, s ezen keresztül a saját belső utam, fejlődésem. A többi – gyerek, vállalkozás, építkezés – csak hozadék. A legtöbb ember ellenben felcseréli a sorrendet, s a gombhoz keresi a kabátot.

Hogy mi ebből a tanulság?

Fogalmam sincs. Együnk sok disznóhúst. Az sosem árt.