Nyugaton már hiteltelenné váltak

A tényellenőrző szerkesztőség aligha fog pénzügyi nehézségekkel küzdeni, miután az Európai Bizottság támogatásával működik a Magyar Digitális Média Obszervatórium részeként, amely projektben a 444-et kiadó Magyar Jeti Zrt. valódi zászlóvivőnek minősül. Ennek fényében nem csoda, hogy a csapat újságírói között olyan személyek vizsgálják bizonyos kijelentések és információk igazságtartalmát, akik szinte kivétel nélkül a 444–Abcúg–Mérce tengelyről érkeznek.

Fontos kihangsúlyozni, hogy alapvetően nem a tényellenőrök tevékenységével van baj, hiszen az interneten keringő temérdek téves információ és minden alapot nélkülöző összeesküvés elméletek tényalapú cáfolatára szükség lenne, azonban sajnálatos módon, azok, akik ezt a tevékenységet általában ellátják, közel sem a meghatározott irányelvek alapján járnak el. Általánosságban a globalista elit érdekeinek kiszolgálásáról van szó, aminek következtében pedig a tényellenőrök tevékenysége is erőteljesen megkérdőjelezhetővé vált. Erre talán a legjobb példa, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztásba történő „orosz beavatkozás” narratíváját a fősodratú média is erőteljesen szította éveken keresztül, sőt még 32 millió dollárt is eltapsoltak az úgynevezett Müller-jelentésen keresztül, ami végül semmiféle bizonyítékot nem talált Donald Trump és az „orosz dezinformációs kampány” közötti kapcsolatra.

A tényellenőrök nem igazán iparkodtak a pártatlanság látszatát kelteni, amit jól mutat, hogy négy éven keresztül ők maguk is Donald Trump ellen hergeltek minden lehetséges módon. Amikor Joe Biden megválasztását érdekes események kísérték, és kezdték ki az amerikai demokráciába vetett hitet, – még a demokratapárti szavazók 13 százaléka szerint is csalással került hatalomra az elnök – akkor Trump hiába hivatkozott választási csalásra, a tényellenőrök rögvest cikkek tucatjaival bizonyították a választások tisztaságát. Az amerikai demokrácia ellenségének titulálták az akkor még hivatalban lévő elnököt, amiért meg merte kérdőjelezni a választások tisztaságát.

MTI/EPA/Pool/Kevin Dietsch

Szintén jó példa Joe Biden fiának, Hunter Bidennek az ukrán Burisma Holdings energetikai cégnél kirobbant 3 millió dolláros korrupciós botránya 2006-ból. A 2021-es elnökválasztás során újra felszínre kerültek olyan kompromittáló felvételek, többek között a Hunter Biden laptopjáról kiszivárogtatott infó, amely egyértelműen összeköti Joe Bident a Burisma korrupciógyanús ügyeivel. Ezeknek a tényeknek a közlését a közösségi médiában először igyekeztek ellehetetleníteni, majd a „tényellenőrök” szorgosan elkezdték bizonygatni, hogy Joe Biden nyomásgyakorlása a korrupció elfedésére mindössze egy összeesküvés. (Jó példa erre ez, valamint ez a cikk is).

Ez szinte már nevetséges annak fényében, hogy Joe Biden szinte büszkélkedett vele, hogy 2015 decemberi kijevi látogatása során, alelnöki pozíciójával visszaélve ultimátumot adott Petro Porosenko akkori ukrán elnöknek: amennyiben az elnök nem távolítja el hivatalából a Biden–Burisma korrupció után nyomozó főügyészt, Viktor Sokint, akkor Ukrajna nem kapja meg azt az egymilliárd dolláros segélyt, amelyről korábban már megállapodás született. Természetesen semmiféle politikai földrengéssel nem járt, hogy kiszivárgott hangfelvételek bizonyítják, ahogyan Porosenko büszkén közli Bidennel, hogy az alelnök követelésének eleget téve leváltotta a főügyészt.

Mindezt érdemes összevetni azzal, hogy Donald Trump esetében még azt is szigorú, szakmai tényellenőrzés alá vetették, hogy a volt elnök „valóban rendelkezett-e egy diétás Cola gombbal a Fehér Házban, aminek megnyomásával bármikor rendelhetett egy üdítőt az irodájába?” A tényellenőrök élcsapata egyébként ezt a rendkívül életbevágó információ igazságtartalmát „vegyes” besorolással látta el.

Az előbbiekben felsoroltak mellett még egy tucatnyi példát lehetne említeni, de a jelenség ismertetésére talán ennyi is elég.

Külföldi példák másolása

Hasonló módon – a nyugati tényellenőrök mintáját másolva – a lakmusz.hu is szinte rögtön nevetség tárgyáva vált elindulása után, miután a szakmaiság, függetlenség és objektivitás teljes mellőzése mellett leleplezőnek szánt cikket közölt „Félrevezető statisztikákkal harcol a Fidesz a nyugati nemátalakító műtétek őrülete ellen” címmel.

A „féligazságok kijavítása” olyannyira nívótlanra és politikailag motiváltra sikerült, hogy még a Soros György által a Budapesti Nyílt Társadalom Intézet Alapítványon keresztül pénzelt átlátszó.hu is kritikus hangvételű cikkel reflektált a lakmusz.hu „tényfeltárására”.

Az Átlátszó gyakorlatilag arra világít rá, hogy a „nem kimondottan alapos cikk” törekvései ellenére mégis fény derül az igazságra, vagyis arra, hogy a kormány állításainak van valós alapja. Azt is stratégiai jellegű hibaként rója fel az Átlátszó, hogy azok, akik a kormány „nemváltó óvodások” szállóigévé vált politikáján gúnyolódnak, azok a legcsekélyebb mértékben sem néznek utána annak, hogy mennyi valóságalapja van a kormánypárti kommunikációnak.

A balliberális oldaltól meglepően reális és tényszerű listát olvashatunk arról, hogy hol tart a transzlobbi által leuralt Nyugat a gyermekvédelem terén: egyes országokban óvodás kisgyerekeket kiáltanak ki transzneműnek, az Egyesült Királyságban drámaian megnövekedett a genderklinikákra küldött gyermekek száma, valamint a jogilag lehetővé tett nem-és névváltás után olyan kapukat nyitottak ki a pubertásblokkolók, a hormonterápia, majd a műtéti úton befejezettnek tekintett nemváltás terén is, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak.

Noha a felsorolás nem tartalmazza, de ide sorolható még a nemváltás mint „egyedüli megoldás” propagalása a legalapvetőbb kamaszkori problémákra (szorongás, időszakos depresszió), a legkiszolgáltatottabb és legbefolyásolhatóbb mentális problémákkal (például figyelemhiányos hiperaktivitási zavarral, autizmussal) küzdő kiskorúak bátorítása a nemváltásra és nemi átalakító műtétre, vagy a szexuális propagandát népszerűsítő álcivil szervezetek tevékenysége az amerikai iskolákban.

Hamis fátyol mögé bújás

Az Átlátszó cikke ezek mellett a transzlobbi egyre kiterjedtebb magyarországi hálózatára is felhívja a figyelmet, amelynek olyan helyi kiszolgálói vannak, mint az Amnesty International, Labrisz Leszbikus Egyesület által fenntartott könyvkiadó, vagy a „szinte transzneműszervezetté vált Budapest Pride”. A cikk egyébként hosszan taglalja az egyre szürreálisabbá váló transznemű–feminista vitát is, aminek a jelentőséget éppen a militáns progresszívok próbálják rendszeresen lekicsinyíteni.

Azt azonban mindenképp fontos látni, hogy a kétségkívül korrektnek tekinthető cikk mögött az a félelem húzódik meg, hogy a transzlobbi gyerekeket célzó tevékenységének elhallgatásával a jobboldal, és különösen Orbán Viktor tud hasznot húzni a témából. Ez persze nem von le a Lakmusz „tényellenőri” szerepe iránti kritika jogosságából az említett cikk kapcsán, ám a háttérben felsejlő politikai motivációt sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az szintén már csak hab a tortán, hogy az Átlátszó közlése szerint „a cikket eredetileg a 444.hu-nak küldték el közlésre, válaszul a náluk megjelent számos, a témába vágó cikkre, azonban nem kívántak élni a közlésével.” Ebben persze semmi meglepő nincsen, ám a magát független-objektívnak hazudó 444 képmutatását jól mutatja, hogy a holdudvarához tartozó (és korábbi munkatársai részvételével működő) Lakmusz cikkére érkezett érdemi kritika közlésével nem kíván élni.

Ez egyébként abba a hazai és nemzetközi trendbe is illeszkedik, hogy a magukat értékalapon jobboldalinak valló újságírók és elemzők rendszeresen „propagandista” vagy valami még dehumanizálóbb jelzőt érdemelnek ki, ha egyetértenek az adott jobboldali kormány intézkedéseivel, míg balliberális kollégáik rendre a függetlenség és az objektivitás hamis fátyla mögé bújva tagadják a politikai elköteleződésüket. Ahogyan a fenti példák is mutatják, a „tényellenőrök” tevékenységére is ugyanez vonatkozik, akik a végletekig képesek védelmezni a védhetetlent, ha a saját politikai oldalukról van szó. Gondosan fenntartott álcájukon keresztül pedig a társadalom széles tömegeit képesek manipulálni.

A híres római szatíraköltő, Juvenalis után okkal tehetjük fel a kérdést, hogy „ki őrzi az őrzőket?”.