Ma reggel bűnös voltam. Bűnös dolgot cselekedtem. Borzasztó, amit tettem, és ezt most bevallom itt a nagy nyilvánosság előtt. Önkritikát gyakorlok. Toleranciatársak, én hibáztam. Megkérem a vezető toleranciatársakat, hogy szabják ki a büntetésem – 30 nap eltiltás mondjuk a fő toleranciabrigádban -, de utána ígérem, hogy úgy fogok viselkedni, ahogy az az egyenlőség, elfogadás, és az antirasszizmus szellemében kötelező.

Szóval, ma reggel ittam egy kávét.

Hogy mikor döbbentem rá szörnyűséges vétkemre? Amikor a kávé mellé görgetni kezdtem a hírek közt. És ezt olvastam: „Megszüntetik a rasszizmusra utaló nevet, Magyarországon sincs többé Uncle Ben’s.”

Itt még nem tudtam, hogy vétkezem. Kavargattam tovább és olvastam a hírt:

„A cég még tavaly döntött a névváltoztatásról, mivel a régi név és a fekete idős urat ábrázoló logó a felmérések szerint rasszista sztereotípiákat idéz.”

Kiejtettem kezemből a kávés kanalat. Belenéztem a csészébe, és láttam, hogy az ott található ital színe fekete. Mit tettem? Gyorsan, kapkodva kivettem a hűtőből egy kis tejet, és belecsorgattam. Néztem, ahogy a fehér folyadék lassan kitölti a bögrét és a fekete szín világosbarnává alakul. A fehér területek apránként, lassan átfolydogálva jelentek meg, előbb kisebb szigetek, foltok, területek formájában, majd az állag szép egyenletes lett. És itt
hirtelen a szívemhez kaptam!

Mit tettem én?

Ez olyan, mint a gyarmatosítás. A fehér beleszivárog a feketébe, és a terület barna színű lesz. A fehér elnyomó kulturális hatalom megváltoztatja a fekete földet.
Szégyenemben nem tudtam, mit tegyek. Úgy éreztem magam, mint, aki a történelem szégyenpadjára került. Olyan volt ez a reggeli kávézás már, mint II. Lipót belga király borzalmas afrikai kolonizációja.

„Ahogy azt már tavaly, a cég döntésekor megírtuk, a márkanévvel kapcsolatos ellenérzések azután erősödtek fel, hogy George Floyd halálát követően
tüntetéssorozat kezdődött az Egyesült Államokban tapasztalt, feketékkel szembeni rendőri erőszak és az intézményesített rasszizmus ellen. A termékcsalád logójában látható Uncle Ben (Ben bácsi) a gazdájukat szolgáló feketék régi megszólítására utal; ők nem kaphatták meg az úr/hölgy megszólítást, ehelyett csak bácsik és nénik lehettek.”

Amerikában ölik a feketéket, én meg itt feketekávézok, és ráadásul nemrég abból a gyűlölködő készítményből is ettem! De szerencsére az amerikai népharag a
történelem szemétdombjára küldi Ben bácsit, és meg kidobom a csoki pudingot is, meg azt a tábla fekete csokoládét, ami a polcon hever. Még a végén eszegetném a csokit – a fekete csokit! – és ennek hatására feketéket gyűlölnének, bántanának, és különböztetnének meg Amerikában, és ha tévékkel meg hifi berendezésekkel rohannának ki egy boltból, még azt gondolnám, bűnözők, holott csak az egyetemes megkülönböztetés áldozatai.

„A cég, hozzátéve, hogy nemcsak a rasszista sztereotípiákat felelevenítő névvel kívánnak szakítani, de támogatni akarják a hátrányos helyzetű közösségeket is.”
Ez a bocsi-bocsi. A mea-culpa. A ’tanító néni rossz voltam, de többet nem fogok órán papírgalacsint dobálni, és megtanulom a leckét.”

Kíváncsi vagyok, mikor cserélik le a Coca-Cola Mikulást feketére, mert ott meg a fehér bácsi a rasszista. Ugyanis – és figyeljünk jól a logikára, ezt érdemes tudni, ha a PC világban érvényesülni akarunk –, ha a fekete felvállalja az identitását, az szabadságharc, és hősies, ha a fehér, az elnyomás és rossz. Ha a feketét annak ábrázoljuk, ami, az rossz, és ha a fehéret annak ábrázoljuk, ami, az is, de nem ugyanazért. Lényeg az, hogy ha fehér valami, ha fekete, a fehér ember a hibás.