„Mocskos buzi vagy! Anyádat sem kötelező szeretni. Te szerencsétlen kis pöcs.” Ezt írta nekem ma reggel egy bizonyos J. Elek a Facebookon, a legutóbbi Homonnay Gergelyes írásom kapcsán. Igen, ezt írta egy ellenzéki szent ember, aki minden bizonnyal védi a melegek jogát és méltóságát, és szerinte biztos fasizmus, hogy a 173. társadalmi nemnek nincs külön vécéje a bölcsődében.

Ha már Homonnay.

A szentté avatás megkezdődött. „Ő volt az anno, aki ételt hozott nekem és elmosogatott, amikor be volt gipszelve a kezem, meg olajradiátort, amikor kikapcsolták nálam a fűtést” – írja egy illető a Blikk-ben, a Femina pedig egy roppant „emberi” posztot közöl a halálával kapcsolatban: „Nem ugyanazt az utat választottuk. Sokszor nagyon másképp láttuk a dolgokat. De végeredményben ugyanazért a világért harcoltunk. Ő macskaszemmel, én kutyával. Drága Gergő, nem is hiszem el.”, bár a WMN már korábban is a papír zsebkendő fogyasztás fellendítését célozta meg. (Homonnay Gergely: Én az anyám vagyok.) „Utoljára általános iskolában rajzoltam neki egy virágot. Nagy gonddal kanyarítottam fölé a betűket: „Szeretlek anya”, majd suli után rohantam haza, hogy átadjam. Ma is emlékszem, hogy dobogott a szívem, mennyire izgultam, hogy tetszeni fog-e neki. Akkor még ő volt nekem a minden. Ő volt a legszebb teremtés, akit ismertem. Szebbnek láttam, mint bármelyik királylányt, akiről esténként felváltva meséltek apámmal. Szebbnek láttam, mint bármelyik csillogó flitteres ruhába öltözött artistanőt a cirkuszban, ahova nem nagyon szerettek járni velem, de mindig kihisztiztem, hogy elvigyenek.”

„Ebben az országban”. Így kezdik mindig haladóék és elfogadóék, ha valami olyasmivel találkoznak, ami ellentétes mindenkit megértő nézetrendszerükkel. „Ebben az országban”. „Csak Magyarországon lehet az, hogy…” „Csak itt olyanok az emberek, hogy…”. Aztán ha azt mondod nem magyar, ujjával mutat: Kirekesztő!

„Ebben az országban” az van, az a bevett gyakorlat, hogy közszereplőket, művészeket, bárkit vihogva lehet utálni és követelni a megsemmisítésüket, ha nem szeretik a devianciákat, de elvárják, hogy aki nem deviáns, az viszont elfogadja.

Gonosz nacionalista-fasisztanáci egyedek túldrogoztatták a tudta nélkül. Merthogy ugye minden ismerőse tudja, hogy nem drogozott, mert azt mondta a tesója.

Aki a Szent Jobbot mumifikálódott seggtörlőnek és maszturbáló eszköznek nevezi, az súlyosan és velejéig romlott, bár lehet, rosszul látom, hisz Karácsony Gergely őt egyenesen hazafinak nevezte. Biztos nekem vannak fogalmi zavaraim.

Megjegyzem, a haladóknak mindig ilyenek a szentjeik. Floyd, a narkós bűnöző, aki késsel rabolt terhes nőket. Mandela, aki a politikai összejöveteleken vidáman énekelte az „Öljétek meg a búrokat!” kezdetű mozgalmi dalt. (Jelenleg ott tartunk, hogy az izraeli hadsereg különleges alakulatainak volt katonái tartanak önvédelmi kiképzéseket a dél-afrikai fehér farmereknek. 2018-ban a közel 700 fehérek elleni támadásnak 74 halálos áldozata volt.) Vagy Árpi bácsi, aki, amíg másokat a börtönben vertek, ő vidáman fordítgatott, és mint 56-os roppant szívélyes viszonyban állt a pufajkással, és nagy mértékben neki köszönhető a rendszerváltás első jelentős árulása, az MSZP-SZDSZ paktum.

A haladóknak mindig ezek a szentjei, ikonjai. Figyeljük meg. A normalitás táborában ki az ünnepelt? Kire emlékezünk? Mit sorolnak fel egy nekrológban, ünnepségen, vagy történelmi elemzésben: „Felépítette”. „Megvédte”. „Legyőzte”. „Erősebbé tette.” „Legmagasabb szintre emelte” stb.

A haladóknak kik a szentjeik? A festő, aki először mert nem festeni és pacákat kent a vászonra. A zenész, aki először okádott a színpadon. Az író, aki először írt fekáliáról, vagy, hogy szerelmes a lányába. A politikus, aki bátor volt, mert szakítani a merev hagyományokkal, és összebratyizott az ellenséggel. A katona, aki dezertált.

Igen, náluk az a szent, aki ocsmány volt, gusztustalan, viszolyogtató, aki a minőséget lefelé vitte, aki alatt az ország kisebb, gyengébb, és kiszolgáltatottabb lett.