Baerbock már most alkalmatlan

Az új külügyminiszter a ZDF német országos közszolgálati televízió híradóműsorában osztotta meg mélyenszántó gondolatait arról, hogy a Németországot Oroszországgal összekötő Északi Áramlat 2 gázvezetéket csak abban az esetben lehet üzembe helyezni, amennyiben a beruházás megfelel az európai uniós előírásoknak. Baerbock érvelése szerint a vezeték nemcsak az európai energiajogi követelményeknek nem felel meg, hanem biztonsági kérdéseket is felvet, különösen Oroszország kelet-ukrajnai tevékenysége kapcsán. A „zöldek” ruszofóbiája egyébként nem újkeletű, amit jól mutat, hogy a gázvezeték leállítását maga Baerbock kezdeményezte Alekszej Navalnij kétes hátterű megmérgezése kapcsán még 2020 szeptemberében. Természetesen a gyanú árnyéka rögtön Vlagyimir Putyinra vetült, aki azonban úgy vélekedett az eset kapcsán, hogy „Miért akarta volna bárki megmérgezni? Kit érdekel? Ha tényleg meg akartuk volna, akkor befejezzük a dolgot”.

(Photo by Aris Oikonomou / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP)

A Baerbock érveinek megvizsgálása esetén hamar szembetűnővé válik, hogy az új német kormány emberjogi fundamentalizmuson alapuló külpolitikája több szempontból káros Németország számára. Egyrészt Németországot egy soha nem tapasztalt energiaválság sújtja, aminek hátterében az alapjaiban elhibázott, „többet erővel, mint ésszel” megközelítésű energiapolitika áll, amiben a zöldbaloldal jelentős szerepet játszott. A jelenlegi válsághoz jelentős mértékben hozzájárult a zöld ideológia erőltetése, és így az irracionális atomerőműellenesség is, amelyek kiegészülve az unió által foganatosított energiapolitikai csomaggal tovább rontották a helyzetet. Az EU által megszabott energiajogi követelmények célja az volt, hogy a gázkitermelőket, a szállítókat és szolgáltatókat egymástól külön válasszák, amelyek egyértelműen a monopolhelyzetben lévő orosz Gazprom ellen irányultak. A várt eredmény azonban nemcsak elmaradt, de kontraproduktív hatással is bírt, miután az európai kontinens helyett Oroszországot hozta előnyösebb helyzetbe, köszönhetően a világpiaci folyamatok alakulásának is.

Az Északi Áramlat 2 gázvezeték kissé titkolt célja Oroszország részéről, hogy az Európába történő gázszállítás terén kiiktassa Ukrajnát mint tranzitországot, miután az ukránok többször nem egyenlítették ki tartozásukat, rendszeresen megcsapolták a tranzitvezetékeken átfolyó gázt és általánosságban egy konfliktusos, megbízhatatlan partner benyomását keltették. A viták pedig olyannyira elmérgesedtek a két ország között, hogy az oroszok 2009 januárjában kénytelenek voltak elzárni a gázcsapokat, ami viszont több európai ország gázellátását veszélyeztette. Az orosz–ukrán viszony tovább romlott a 2014-es krími és kelet-ukrajnai események tükrében, ami végképp arra sarkallta az oroszokat, hogy alternatív vezetékeket építsenek ki az ukránok megkerülésével.

Baerbock másik érve, miszerint a kelet-ukrajnai válság esetleges elmélyülése is akadályozza a gázvezeték engedélyeztetését, szintén tanúbizonyságot ad arról, hogy a hazugságspirálba keveredő, semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkező politikusnő a geopolitikai pragmatizmus és realizmus figyelembe vétele helyett az érzelemalapú politizálást preferálja, ami erőteljesen felveti alkalmasságának kérdését is.

Az oroszok már a spájzban vannak?

A nyugati fősodratú média hiába vizionál folyamatosan „küszöbön álló orosz katonai agresszióról”, a háború megváltozott természetéből fakadóan szinte kizárt egy nyílt katonai összecsapás, különösen atomhatalmak részvételével. A „kölcsönös megsemmisítés elve” (Mutually Assured Destruction, MAD) már az 1950-es hidegháborús évek óta gyakorlatilag teljességgel kizárja, hogy két atomhatalom egymásnak feszüljön, miután az mindkét fél teljes pusztulásával járna, és mivel győztese sem lenne a konfliktusnak, így annak megindítása is okafogyottá válik. Miután egy atomháborúnak nem lenne nyertese, nem meglepő, hogy a nyáron megrendezett genfi találkozón Vlagyimir Putyin és Joe Biden is leszögezték, hogy a katasztrofális következményekre való tekintettel egy atomháborúra semmilyen körülmények között nem kerülhet sor országaik között.

A MAD-doktrína szellemében fogant a hidegháborús stratégia is, vagyis az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió proxy (közvetett) háborúkat folytatott egymással (többek között) Koreában, Vietnámban, Afganisztánban, illetve különböző afrikai országokban is. Napjainkban éppenséggel Ukrajna vált egy olyan ütközőállammá, ahol a nyugati és orosz érdekek állnak egymással szemben, – hol nyíltan, hol kevésbé – ám annyi bizonyos, hogy egyik félnek sem áll szándékában a nyílt konfrontáció vállalása. Ezt nevezhetjük „negyedik generációs hadviselésnek” is (Békés Márton), amely összetett, elmosódott elemekből áll és gyakorlatilag kizárja egy nyílt katonai összecsapás lehetőségét.

Tehát hiába hivatkozik különböző közvetett jelentésekre az „orosz támadást előre vetítő csapatösszevonások” kapcsán a katari propaganda szócsöveként funkcionáló Al Jazeera, vagy az amerikai Demokrata Párt szolgálatában hasonló tevékenységet ellátó CNN, az orosz katonák sem a kelet-ukrajnai szeparatizmusban, sem a Krím annektálásában nem vettek részt. Természetesen nyílt titok, hogy az oroszok indirekt befolyásszerzési akcióit folytattak mindkét esetben, ám az is tény, hogy a Nyugat hasonló módszerekkel operál Ukrajnában és az ország euroatlanti integrációjával (EU és NATO) akar minél inkább benyomulni az orosz befolyási övezetbe. Az „orosz agresszió” és Putyin démonizálása olyannyira nem egyértelmű, hogy még a nemzetközi kapcsolatok (offenzív) realista iskolájának legnagyobb élő szaktekintélye, az amerikai John Mearsheimer is a Nyugat hibájának tartja az ukrán válság kialakulását.

(Photo by Mikhail Metzel / POOL / Sputnik via AFP)

A „küszöbön álló orosz invázió” kapcsán azt is érdemes kiemelni, hogy 2014 óta rendszeressé váltak azok – a rendre fake news-nak bizonyuló – hírek, amelyek szerint Vlagyimir Putyin „perceken, de napokon belül bizonyára” végleg lerohanja Ukrajnát. Anatolij Sarij, egy ukrán tényfeltáró újságíró több mint harminc ilyen, riogató jellegű esetet talált 2014 óta, ami kellőképp rámutat a helyzet megalapozottságára és komolyságára. Sarij egyébként több éve politikai menekültként él az Európai Unióban miután lebuktatta a fasiszta, Ukrajnában élő „alsóbbrendű” kisebbségeket (magyarokat, lengyeleket, romákat és zsidókat) agyoncsapni akaró Vaszil Maruscsinec-et, Ukrajna akkori hamburgi konzulját.

Korlátolt gondolkodásmód

Természetesen a Nyugat rendre támogatásáról biztosítja Ukrajnát és figyelmezteti (?) Oroszországot annak következményeire, ha Ukrajna területi integritása megsérül, ami mellesleg már rég megtörtént a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták, valamint a – kétségtelenül megkérdőjelezhető tisztaságú – krími népszavazás során is. Ahogyan az előbbiekben is szó volt róla, a nyílt katonai konfliktusra valós esély nem mutatkozik, azonban a Nyugat erőfitogtatás céljából újabb szankciókat helyezhet kilátásba Oroszország ellen, ami például a német–orosz gazdasági összefonódás és kölcsönös függés folytán Németországnak is sokba kerülhet. Az új német kancellár geopolitikai és reálpolitikai tudáshalmaza igencsak csekélynek – mondhatni nullának – nevezhető, amit jól mutat, hogy kinevezése után gyakorlatilag rögtön bejelentette, hogy Moszkva konfliktusos viszonyra számítson az új német kormány részéről.

(Photo by John MACDOUGALL / AFP)

Persze a német zöldbaloldal szemüvegén keresztül egészen más alakot ölt a probléma, mivel meglátásuk szerint a cél a gazdaság „klímabaráttá” történő átalakítása, és a gázvezeték csak tovább növeli Németország gázéhségét, hátráltatja a „klímasemlegesség” elérését, valamint növeli az Oroszországtól való függést is. Az elmúlt évek tapasztalatai viszont rávilágítottak arra, hogy a német gazdaság minden korábbinál jobban rászorult az orosz földgázra, miután pótolni kellett az atomerőművek bezárása miatt kialakult energiahiányt.

Könnyen elképzelhető tehát, hogy az elkövetkező négy évben a zöldbaloldal által diktált ideológiavezérelt külpolitika következtében az átlagemberek telente fázni fognak, de legalább megakadályozzák a Németország érdekeit szolgáló gázvezeték üzembe helyezését.