Vannak fura emberek. Jelzőket nem is aggatnék az ilyenekre. Hisz ma nincs rossz, nincs negatívum. Legfeljebb alternatív vagy más. Az odaégett rántotta sem rossz, pusztán egy eltérő megközelítés. Ma minden normális. A legvadabb tévképzetek és pszichés zavarok, a legarcpirítóbb árulások kora jött el.

Ma ezeket meg lehet élni. Lehet vállalni. Hirdetni lehet. Nem tilos, elfogadott és dicsőséges. Ma azt mondják arra, ami régen elmebaj vagy pszichés zavar volt, hogy identitás. Ami egykoron hazaárulás és aljasság volt, az ma „függetlenség”.

Talán nem is a fura emberek a hibásak, hanem a kor. A korszak. Ők honnan tudnák, hogy tévúton járnak, ha nem szólnak nekik? A suszterinas egykoron onnan tudta, hogy tilos lopkodni az ételt a mester kamrájából, hogy nyaklevest kapott, és szánkázott lefelé a lépcsőn. Az a rövid utazás elgondolkodtatta, és megérlelte számára a választ. Amíg az utat elkezdte, feltette magában: Helyesen cselekszem vajon? Majd mire seggével végigszánkázott húsz lépcsőfokot, s a pincelejáratnál fejét a betonba verte, megadta magában a választ: nem, nem helyes.

De ezeket ma senki nem figyelmezteti semmire, sőt a kis buksijukat még meg is simogatják.

Olvasom például, hogy ez a bizonyos Herczeg Zoltán nevű kijelentette, hogy ő szégyelli, hogy magyar.

Semmi gond. Léteznek ilyen emberek. Csak az a különös, hogy ha én azt mondom rá, hogy nem magyar, akkor meg kikéri magának, hogy őt kirekesztik.

Szégyelli, hogy magyar, de ne tartsák őt nem magyarnak. Ő azt akarja, hogy magyar maradhasson, hogy aztán mondhassa, hogy ezt ő szégyelli.

„Herczeg Zoltán divattervező és dizájner” – ergo ebben a világban semmihez sem ért.

De várjunk csak. Ezt vegyük azért át. Ez a Herczeg magyarnak tartja magát. Hisz ha nem tartaná magát annak, akkor hogyan is tudná szégyellni? Én sem mondom, hogy szégyellem, hogy ejtőernyős vagyok, mert hiszen nem vagyok az. De ha magyarnak vallja magát, akkor ő is rendelkezik azokkal a negatív tulajdonságokkal, amik szerinte a magyarokra jellemzők?

Vagy ő kivételes személyiség, és csak más magyarokra jellemzőek az általa kifogásolt negatív tulajdonságok? Ő magyarabb nálunk? De ha magyarabb nálunk, akkor ő kiemelten, hatványozottan, hangsúlyosabban képvisel valamit, amit szégyell? Nehéz ezt követni, nagyon nehéz ebben a korban, amikor mindenki azt mond, amit akar, annak vallja magát, aminek akarja, és sehol egy cipészmester, sehol egy pincelejáró, sehol pár lépcsőfok, hogy elgondolkozásra késztesse az embereket.

Nem mintha egy lenne ebből a fajtából. Tenyészik, mint sötétben a trágyával etetett gomba.

Elém lökte a Facebook ennek a bizonyos Juhász Zoli (Shepherd) nevezetű fickónak a posztját. (Iszonyat követőtábora van az ipsének.)

Igen, ez az alak, aki kenetteljes bájgúnár, „mindenkit szeretni kell” köntösbe öltöztetett fröcsögéseket gyárt ipari méretekben. Arról értekezik mindenkit szeretni kell, pax-mír-béke Zoli, hogy aki Romániában adózik, ha magyarul is beszél, az román, és annak kuss magyar ügyekben. (Magyar ügyekbe csak a pesti bejelentett lakásban élő Fülöp-szigetekinek van joga beleszólni, az még szavazhat is.)

Valahogy mindig úgy van ezeknél, hogy ha valaki rántott húsnak képzeli magát, és meleg albán hűtőszekrénynek, azt ő dönti el. De hogy egy magyarul beszélő magyar magyar-e, azt persze „ők”.

Kocsis-Cake Olivio mondja: Orbán Viktor miniszterelnök Varsóban „a szélsőjobboldali Frankenstein-frakció” leendő tagjaival tanácskozott a hétvégén. Ezek a pártok nulla érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, rasszisták, idegengyűlölők és magyarellenesek. Nem tisztelik a nőket, a romákat, a zsidókat, a melegeket, és a magyarokat sem, „mindenkit gyűlölnek, aki nem úgy néz ki, mint ők, és akik nem ugyanazt gondolják, mint ők”.

„Ellenségkép”. Folyton ezzel jönnek a haladók. Holott az ellenségképgyártást mindig a progresszió viszi tökélyre. A szélsőjobb csak egy apró szeletet nevez meg, de ezek a barmok a teljes társadalmat, mindenkit, aki nem úgy gondolkodik, mint ők.

Az ellenségkép tekintetében a jobboldal vagy szélsőjobboldal megnevez egy, azaz egy réteget (ezek általában marginalitások vagy devianciák), míg a progresszió erői a következőt: hagyományos család. Parasztság. Polgárság. Fehér ember. Férfiak.

A jobboldal esetében az ellenségkép – ha van – a lakosság 2-5 százaléka, a baloldal esetében a lakosság 70-80 százaléka.