Elkezdődött az ádventi időszak, a várakozás és a lecsendesedés ideje: a kereszténység legnagyobb ünnepe, ami a legkevésbé vallásos családok számára is a legkedvesebb, ilyenkor szinte mindenki életébe egy kis meghittséget varázsol. Készülnek már a karácsonyi sütik, a korai sötétedést megtörik az ünnepi fények, a tévéreklámokban is megjelenik a Mikulás és vele együtt a ho-ho-ho-homoszexuális propaganda. Norvégiában legalábbis úgy tűnik ez utóbbi elengedhetetlen az ünnepi hangulathoz: a legutóbbi reklámjukban a Mikulásról kiderül, hogy homoszexuális és még a szerelem is rátalál egy Harry nevű férfi személyében, akivel szerelmes csókot vált a reklámfilm végén. Norvégiában ötvenedik évfordulójához érkezett a homoszexuális kapcsolatok dekriminalizálása, a norvég állam hivatalos intézménye pedig erről akart megemlékezni ebben a kis reklámfilmben.

A norvég posta filmje tökéletes bizonyíték arra, hogy a Pride, mint politikai emancipációs mozgalom nem ismer határokat, addig megy, amíg meg nem állítják, nem tisztelve mások hiedelmeit, vallását, jóízlését vagy éppen életkorát. Egy olyan agresszív, harcos mozgalomról van szó, ami a legkisebb megnyert ügyét is arra használja, hogy még egy lépéssel közelebb kerüljön az ellenségéhez, a józan, normalitás alapú értékrendhez, hogy aztán onnan indítson felé egy újabb támadást. Totális háborút vívnak, a cél az ellenfél teljes megsemmisítése. Ahol egy állami intézmény reklámjaként színtiszta kereszténygyalázó tartalom jelenhet meg, mint LMBTQ reprezentáció, az az állam elesett. Ez a mozgalom nem ismer kompromisszumot, ahogy a követőik sem: aki nem áll be a sorba, az hamar a cancel club-ban találja magát. Ne legyenek illúzióink: itt már rég nem az elfogadásról szól semmi, amit pedig sokan riogatásnak vagy túlzásnak, esetleg homofób elutasításnak címkéznek ma, az lehet a jövő.

A korszellem pedig azt diktálja, hogy a csapból is ez folyjon, de továbbra sem az érzékenyítés miatt, hanem egész egyszerűen azért, mert ennek van piaca. Nem véletlen, hogy az elmúlt években annyira látványos lett az LMBTQ jelenlét, hogy annyi márka szivárványozza be a logóját vagy, hogy egyre több reklámban, filmben jelenik meg LMBTQ karakter. Nincs olyan cég a világon, ami kockáztatná a bevételét a szivárványpolitikával, csak akkor tesznek ilyet, ha nekik ez megéri, márpedig egy biztos: ez most nagyon megéri. Találtak egy olyan közeget, amit érdemes becélozni, ha a termékek eladása a cél, főleg, ha a termékek leginkább a külsőségekről szólnak. A cél a profit, ez lebeg a szemük előtt, nem az elfogadó társadalom kialakítása. Ha egy cégnek nem gurul eléggé a szekér, jobb, ha elkezd szivárványos kulcstartókat gyártani, úgy tűnik ugyanis, hogy a homoszexualitással ma már mindent el lehet adni. Ráadásul, ha „kiállnak” az ügy mellett (mert a Facebook profilkép beszivárványozása ma kiállást jelent), akkor senkit nem fog érdekelni, hogy a termékeik egyébként mekkora ökológiai lábnyomot hagynak, hány gyerek halt meg a futószalagjaik mellett vagy milyen „kellemetlen” ügyek mellett álltak ki pár évtizede, amikor máshonnan fújtak a szelek. Profit és jóemberkedés: két legyet egy csapásra!

Az LMBTQ-ügy és azon belül is a homoszexualitás a legeladhatóbb ma a piacon, de nem volt ez mindig így és nem is tud így maradni, az ingerküszöb hamar kiakad. Szerencsére van még elég betű a Pride szivárványon belül, akik még nem érték el azt az emancipációs szintet, mint az L-M-B betűk, így ha már velük minden határt átlépett a mozgalom, akkor sor kerülhet a többiekre is. Jobb, ha készítjük a gyomrunkat, mert ma még Harrynek hívják a Mikulás szerelmét, de el fog jönni még az az idő, amikor már Rudolf, a rénszarvasnak. Lehet, hogy ez most elképzelhetetlen, de a helyzet az, hogy nem olyan rég még azt is nehéz volt elképzelni, ami most már csőstül ömlik ránk a tévéképernyőn keresztül.