Tudta a kedves olvasó, hogy január 12-e a Wikipédia napja? Nem? Mert bizony ilyen is van. És azt, hogy a faji megkülönböztetés (apartheid) elleni nemzetközi küzdelem napja mikorra esik? Elárulom, március 21-ére. (Ekkor van a költészet világnapja is, de az nem ennyire izgi, és nem ennyire haladó.) Viszont ha ezekkel nincs tisztában az ember, akkor minden bizonnyal dunsztja sincs arról, hogy május 4-ére esik az esélyegyenlőség napja. De van békéért küzdő írók napja is – azt hittem korábban, elegendő, hogy valaki tehetséges, de úgy látszik, táblákat kell tartani a sikerért, amelyeken a megfelelő idomulási szlogenek szerepelnek –, és introvertáltak napjáról is olvastam, ami kicsit megmelengette a szívem. Végre valami, ami engem is érint.

Ismerősöm panaszkodik a minap: „Úgy utálom, hogy ezek a rokonok jönnek. Minek? Ráadásul meghívatták magukat. Tegnap Ági néni felhívott minket, hogy itthon leszünk-e, mert akkor átjönnek, és anya nem tud hazudni. Pedig ő ötig esküvőn lesz, hatra meg apa megy Vince bácsiékhoz betanulni, hogyan gondozza az állataikat, amíg ők nyaralnak. Szóval igazából el lennénk foglalva. Ki a fene kíváncsi rájuk? Mi egy nagyon beszűkült család vagyunk, és szeretjük annyira egymást és az otthonunkat, hogy nem kívánkozunk mindig máshova. De ezek nem bírnak a fenekükön maradni, folyton jönnek-mennek.”

„Mi egy nagyon beszűkült család vagyunk.” Ez tetszett.

Ismerősöm rám néz, míg a buszra várunk:

„Te is ilyen »beszűkült« vagy, igaz?”

Azt kell, hogy mondjam, igen. Utálom, ha bejelentetlenül beállítanak. Ha jön valaki, szeretek felkészülni, nem csak úgy eldobni a kezemből mindent. Szeretem tudni, nagyjából meddig lesznek, és hányan. Eme információknak hiányában ideges vagyok.

Ismerősöm bólint: „Beszűkült vagy, és emberellenes.”

„Igen – hagyom rá. – És erre büszke.”

Erre hirtelen lobogni kezd.

„Lehetne tartani beszűkült büszkeség napját, és felvonulni táblákkal: »Nem szeretjük a váratlan helyzeteket!« »Addig maradjon a vendég, ameddig mondta. Utána menjen el!« Vagy: »Ne újítgassák a honlapok kinézetét!«” (Jó a 10 éves is. Minek variálni? Megszokja az ember, aztán megújítják, és összezavarodik mindenki.)

„Mindig ebéd után érkezzenek! Nem főzünk hat emberre potyán!” „Kisgyereket csak akkor hozzanak, ha muszáj! (Vagy akkor se!)”

„Ez nagyon igaz! – mondja erre ismerősöm. – Ezeknek a hiánya engem is kiborít. Főleg templomban. Oda 12 éven alulinak nem is kéne mennie. Nem érti, nem érdekli. Tervezek egy kisebb méretű táblát is, amit magammal lehet cipelni minden társasági eseményre és összejövetelre: »Nem érdekelnek a családi fényképek! Kérem, ne mutogassa!«”

Nemrég olvastam a neten, hogy most van a transznemű tudatosság hete.

Ez igen fellelkesített, bár kissé igazságtalannak érzem.

A napokban szereztem ugyanis be a belga Warhead együttes Speedway című albumát, még 1984-ből. A csapat kultikus, bár soha nem futott be, és gyakorlatilag a kutya nem ismeri.

Én azonban már találkoztam – sőt, beszéltem is – két olyan illetővel, akinek ez az album a birtokában van, ellenben soha a büdös életben nem találkoztam olyannal, aki transzneműnek vallotta magát.

Gyakorlatilag azt is mondhatjuk tehát, hogy a Warhead együttes Speedway albumának birtokosai legalább 200 százalékkal többen vannak.

Ez igazságtalanság! Ez elnyomás!

Követelem, hogy vezessék be a 80-as évekbeli belga old school heavy metal lemezek birtokosainak hetét!

Le a megkülönböztetéssel! Éljen a free!