Elmarad a budapesti The Stranglers-koncert. Ezt az imént olvastam. Mondjuk én amúgy sem mentem volna, úgyhogy mindegy. Sőt. A Stranglers, amit most annak hívnak, ugyanis nem Stranglers. A Stranglers annyira Stranglers, mint amennyire néptánc az LMBTQ-néptánc. Ma olyan világot élünk, hogy voltaképp bármi lehet bármi. Elnevezzük. „Kafiya Said: szomáliai menekültből lett büszke magyar nő” – lelkendezik az Index. Ez a szabad identitások kora.

Annak a zenekarnak, amit ma Stranglersnek hívnak, egy, azaz egy tagja eredeti. Egy, azaz egy tag egyezik meg azzal a felállással, ami a régi, eredeti, ami a jelentős, ami teljesítményt tett le az asztalra, és kultúrtörténeti jelentőséget vívott ki magának. Teljes albumokat nyomnak el, amelyeknek nem az írta a zenéjét, nem az írta a szövegét, és nem az énekelte lemezre, aki ma játssza. Van mondjuk durvább is. Az Algy Ward nélküli Tank – Hobó nélküli Hobó, Feró nélküli Beatrice –, a Jello Biafra nélküli Dead Kennedys, de a finn heavy metal legenda Oz mai felállásából is egyedül a dobos eredeti. Mondjuk Venomból kettő van, és koncertezik – ugyanazokkal a dalokkal –, de, hogy közismertebb nevet is említsek, Boney M.-ből legalább három, hisz az együttes minden egykori tagja Boney M. néven lép fel még ma is.

Ha egy dobos vagy basszeros egy csapat kései felállásában két hónapig játszott egy turnén, ha nincs a név levédve, simán kikiálthatja magát annak, és kész.

Ha megvásárolom a jogokat, holnaptól lehetek Beatles?

Mondjuk elképzelhető, hogy nem is járnék jól, mert nagyon rájár most a rúd a rock and rollra. Csodálom, hogy csak most esett le egyeseknek, hogy a rock alapjait fehér férfiak fektették le. És azokban a dalokban a férfi az férfi, a nő az nő.

És a férfi mit akar? Na, vajon mit? Amit mindig is a történelem folyamán. Hát, egyenlőséget meg transzizéket biztos nem. Töröljük el a történelmet!

Ja, ez már rég zajlik. Nyomják ezerrel. Annyi a különbség, hogy a szimfóniák, drámák és fizikai tételek világából a rock and rollig nyomultak. Nemcsak a konföderációs tábornokok, zeneszerzők, festők és feltalálók szobrai vannak útban, hanem a farmerkabátos énekesek, dobosok és motoron ücsörgő rockikonok is. Szegény Phil Lynott (Thin Lizzy) szobrát alig pár éve állították fel, máris megrongálták. Igaz, azóta visszakerült a helyére, de lehet, hogy ez elhamarkodott döntés volt. Jön majd egy ideológus bizottság, és eltávolítja mint a béke és a nép ellenségét. Azazhogy – miket is beszélek – az LMBTQ és a BLM ellenségét, valamint a white privilege szimbólumát. A NYT cikkének címe eléggé beszédes: „Le kell-e dönteni a klasszikus rockdalokat úgy, mint a konföderációs szobrokat?”

Tito láncos kutyáinak nem lehet szobruk, elvtársak!

Ahogy megértük, hogy a feminizmus reakciósnak számít a transzideológiához képest, úgy majd a reakció és a normalitás hőse lesz Bon Scott, Ozzy, Mick Jagger, Elvis, Johnny Rotten és az ABBA.

Igen, az ABBA, amely annyira leragadt, maradi és nem haladó, hogy tényleg az ABBA, minden tagja a régi, jó, mondjuk a színpadon nem ők lesznek, hanem a tagok avatárjai – csak tudnám, az mit jelent –, de kicsire nem adunk, örülni kell, hogy nem a csapat egykori technikusa és a turnén beugró ritmusgitáros lép fel ABBA néven. Vagy a technikus gyereke. Esetleg annak a barátja, osztálytársa vagy valami identitást váltott izé, aki átoperáltatta magát Björn Ulvaeusszé. Joga van!

Ne nyomják el! Milyen jogon vonják kétségbe, hogy ő Björn? Annak vallja magát!

No more Heroes! – énekelte egykor a Stranglers – nem ez a mostani fickó, egy másik, aki a dal szövegét írta hajdanán –, de szerintem ez tévedés. Hogyne lennének. Itt vannak az új hősök, a reakció és normalitás bajnokai. Fehér férfiak gitárral.