Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ember, aki egy nap arra ébredt, hogy király szeretne lenni. „Asszony, én felmegyek Budára, és koronát teszek a fejemre, persze csak óvatosan, hogy össze ne kócoljam magam” – mondta feleségének. A derék fehérnép erre rögtön nekiállt hamuban sült pogácsát készíteni a nagy útra. A kis ember felvette az ünneplőjét, majd szeretetből végigpofozta mind az összes gyerekét. „Ezt miért kaptuk?” – hüppögték a csöppségek. „Hát, mert az a Makarena vagy Makaróni vagy kis is azt mondta, hogy jót tesz” – mondta az apjuk. „Makarenko” – helyesbített asszonya, és közben keresgélt, hogy találjon egy nagy vándorbotot, de csak egy picike akadt a keze ügyébe. „Hát akkor most kis ember kis bottal jár” – rántotta meg a vállát, majd miután batyuba kötötték a pogácsákat, elindult nagy dübörögve, mert ha a bot kicsi, akkor bizony zayt kell csapni, ezt még a dédapjától tanulta.

„Hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára?” – csapott egy míveset egy polgár hátára kicsiny botjával. „Te magad vagy a paraszt, én Bástya vagyok, sőt neked csak Bástya elvtárs, és húzzál innen, mert leütlek, mintha sakktáblán lennénk. Mi itt most választunk.” A szigorú hangtól megszeppent ugyan, de elhatározta, ha a fejére kerül az a fránya korona, akkor ennek a taplónak a fejét véteti. Fel is írta gyorsan a listájára, hogy meg ne ússza ez az anyaszomorító. Ment, mendegélt, majd egyszer csak meglátott egy szép nagy sátrat. „Hékás, ez az út megyen itt Budára?” „Nem, hékás, dékás, mi ezt itt így mondjuk – röffent rá egy malacképű fickó –, és ne ütögess azzal az apró bottal, mert lefejellek, mint vak bálna a torpedót.” „Jól van, jól van” – mondta békülékenyen a kis ember, de ákombákom betűkkel felírta a malacképűt is a listájára, és hogy kerékbe fogja törni, ja nem is, inkább karóba húzni, az malacosabb.

„Mit csináltok itt, a sátorban?” – húzta ki magát a kis ember. „Királynőt választunk” – horkantotta a malacképű, és nagy árkus papirosokat rakosgatott pár rőzsehordó öregasszonnyal. „Királynőt? Azt már nem, én akarok király lenni, és ne is ellenkezz, mert rád küldöm a halálcsillagot, te hazaáruló” – zayongta a kis ember. „Na, most menjél vissza a tanyára, mert ha az öreg király ezt meghallja, véged van, mint a rövid botodnak. Sőt, ha kialussza a mámort, akkor magam mondom el neki, hogy miket mondasz, te államcsínytevő. Majd úgy kilöveti a szemedet, hogy életed végéig te leszel a vak varjúcska a Csip-csip csókában.”

A kis ember nagy mérgesen továbbindult, mert azért óvatos volt, és nem akarta elveszteni a látószervét. Hallott egyet s mást az öreg Ferenc királyról, aki cudarul tud bánni az alattvalókkal, és muskétásai mindig fejre céloznak. „Na, majd én meggyőzöm az embereket, hogy engem koronázzanak meg” – harsogta. „Eljön itt még a szaracénok tavasza, mert nem fogok beégni, mint a tuniszi zöldséges” – zayongott tovább. „Eriggyé innen, fiacskám, mert fejbe dobrevellek egy féltéglával” – fenyegette meg az egyik rőzsehordó banya. „Nekünk a Klára királynő kell, nem egy ilyen földönfutóbolond” – pampogta egy másik boszorkányküllemű nénike. A kis ember már jegyzetelt is: „Ezek árulók és az ördög cimborái, máglyára velük” – majd gondosan hátrasimította a haját, és elindult, hogy híveket toborozzon.

Ám csak egy velocipéden pityergő félnótást talált, aki meghallgatta a terveit, és megmutatta, melyik bicikliút megyen Budára.