Idén júliusban meghalt egy 34 éves berlini kétgyermekes édesanya. 22 és 25 éves testvéreit gyanúsítják az elkövetéssel, ők azóta őrizetben vannak.

A napokban a berlini rendőrség bejelentette, hogy a két gyanúsított „sértve érezte magát, mert elvált húguk élete nem felelt meg erkölcsi normáiknak”. Az áldozat és a két feltételezett elkövető afgán állampolgár. A rendőrség és a főügyész az úgynevezett „becsületgyilkosság alapos gyanújáról” beszél.

A „becsületgyilkosságok” csak egy kis részét adják a nőgyűlöletből fakadó gyilkosságok (femicide) teljes számának. Egy 1996 és 2005 között készült tanulmány szerint évente átlagosan 12 ilyen eset fordult elő, azonban Németországban minden évben a háromjegyű tartományba esik a femicide esetek száma. Az elkövetők általában az áldozat közvetlen környezetéből valók, és többnyire a (volt) partnerek.

Ennek az összehasonlításnak nem célja, hogy bármit elbagatellizáljon: az erőszakot és a nők megölését minden esetben el kell ítélni. Az összehasonlítás azonban feltárja a politikai megfigyelések és jelentések egyensúlyhiányát, ami végső soron a nők életét is veszélyezteti – mert a probléma nem teljesen érthető.

Hibás narratíva?

A Tagesspiegelnek adott interjújában Elke Breitenbach, a berlini integrációért felelős szenátor elmondta: „Németországban minden harmadik napon megöl egy nőt a párja vagy a volt élettársa. Ez nem becsületgyilkosság, hanem gyilkosság.”

Ez az állítás azonnali ellenállásba ütközött. A CDU legesélyesebb jelöltje, Kai Wegner kijelentette: „Breitenbach asszony tagadja a valóságot, hogy stabilizálja törékeny világnézetét. Bárki, aki tagadja az úgynevezett becsületgyilkosságok vallási és kulturális hátterét, megvédi az elkövetőket, és az áldozatokat cserbenhagyja.” Az SPD vezető jelöltje és jelenlegi családügyi minisztere, Franziska Giffey a Twitteren azt írta: „Világosan ki kell jelenteni, hogy ez nem más, mint egy szörnyű gyilkosság.”

De maga a kifejezés hibás narratívát követ, mert átveszi az elkövető világnézetét. Mégpedig azt, hogy valójában van egy „becsület”, amely bántja az áldozatot. Az úgynevezett becsületgyilkosságok a világ patriarchális felfogásának következményei, nevezetesen hogy a nők alá vannak vetve a férfiaknak, engedelmeskedniük kell nekik, és ha ezt nem teszik meg, ártanak a család „becsületének”. Ezért a nők strukturális megvetése az alapja egy ilyen cselekménynek, és helyénvaló például a WHO által használt „femicid” kifejezés.

A megelőzés és a védelem fontosabb

Nem csak a kifejezés használata okoz problémát. Ha gyilkosságokat követnek el az állítólagos becsület nevében, azt általában rasszista jelentésű vita követi. Ahelyett, hogy megvitatnánk a nőkre vonatkozó szükséges védőintézkedéseket, például a női menedékhelyek bővítését, az erőszak elleni hatékonyabb védelmet vagy az erőszakos férfiak elleni megelőző intézkedések megerősítését, a vita elfordul az érintettektől az integráció és a menedékjog kérdései felé. Számos tanulmány azt mutatja, hogy újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy a nőgyilkosságokat olyan problémaként ábrázolják, amelyet „kívülről” hoznak be társadalmunkba.

Ez egyrészt látható a jelentésekben, amelyek sokkal gyakrabban készülnek, amikor az (állítólagos) elkövetők külföldiek vagy migrációs előzményekkel rendelkeznek. És az igazságszolgáltatásban is: az elmúlt évek különböző tanulmányai azt mutatják, hogy Németországban a „becsületgyilkosságokat” szigorúbban büntetik, mint a más típusú, femicide bűncselekményeket. Mert bár az előbbit indokoltan strukturális problémának tekintik, a (volt) partnerek által elkövetett vérengzéseket továbbra is egyedi esetként kezelik.

Függetlenül attól, hogy az elkövetők szakítás után vagy az állítólagosan megsértett becsület miatt követnek el gyilkosságokat, az okok elleni küzdelemnek mindenképpen hamarabb kell kezdődnie, mivel az erőszak is sokkal korábban jelentkezik. Az elnyomás ezen mechanizmusainak azonosítása és kezelése kezdettől fogva, az iskolákban, közösségekben elsőbbséget élvez. Az „isztambuli egyezmény” aláírásával Németország elkötelezte magát amellett, hogy megakadályozza a nőkkel, gyermekekkel és a queerekkel (szexuális és nemi kisebbségek) szembeni erőszakot. Ennek végső megvalósítása 10 évvel az aláírás után, most a politika napirendjén kell hogy legyen, az azonban kérdéses, hogy megfelelő eszköznek bizonyul-e a nőkkel szemben elszaporodott erőszak vonatkozásában.

A multikulturális bandaháborúk egyre erőszakosabbak lesznek – véli egy párizsi rendőrőrnagy

A bandák erőszakos rivalizálása már régóta jelen van a kemény párizsi régió szomszédos területein, ahol az egyenlőtlenségek és nehézségek sokkal gyakoribbak, mint a jó munkahelyek vagy a tisztességes úton való boldogulás lehetősége. A rendőrség szerint azonban a faji, vallási és kulturális különbségek miatt folytatott harc nem mindig volt olyan vad, mint amilyen most.

„A kialakult helyzet egyre erőszakosabb” – mondta egy veterán rendőrőrnagy, amikor az elmúlt időszak eseménysorának rekonstrukcióján dolgozott, egy bárban zajló összecsapástól kezdve a pakisztáni és észak-afrikai közösségek csoportjai közötti verekedésig.

„Egy olyan harcban, amelyet 20 évvel ezelőtt ököllel vagy rúgással rendeztek volna, most azt látjuk, hogy az embereket elgázolják autóval” – mondta. „A lakosság egyre erőszakosabb. Ez már nem egyszerűen verekedés. Feltétlenül győzniük kell, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy valakit kínlódva hagynak meghalni a padlón.” A hatóság szempontjából az elmúlt évek rendkívül nehezek voltak. Más nyugati nemzetekhez hasonlóan Franciaországban is heves tiltakozások tanúi lehettünk a rendőri brutalitás végzetes esetei és a bűnüldöző szervek állítólagos rasszizmusa miatt, ami negatív értelemben emeli ki a fekete embereket és más kisebbségeket.

A rendőrség is egyre inkább az erőszak célpontjává vált. Legutóbb két rendőrtiszt áprilisi és májusi meggyilkolása – az egyik késszúrás által, a másik lövöldözés közben vesztette életét – erősítette meg a hivatalos szervek azon aggodalmát, hogy a törvény betartatása Franciaországban egyre veszedelmesebb szakma.

Szorongásuk egyik mércéje, hogy a tisztek, akiket például Párizs egyik külvárosi részébe, a hagyományosan veszélyes Villiers-le-Belbe vezényelnek „utcai harcra”, nem hajlandók teljes nevükön azonosítani magukat, ugyanis attól félnek, hogy felkutatják őket otthonukban. Külön parancsot kaptak arra, hogy a műszak befejeztével egyenruhájukat cseréljék polgári öltözetre, nehogy rendőrként könnyen azonosíthatók legyenek. Az egyik tiszt arról számolt be, hogy a visszapillantó tükreit is feszülten figyeli a hazafelé vezető úton, hogy nem követik-e.