Szeptember 11-e húszéves évfordulóján egy erejét rég elvesztett elnök vezet egy megfogyatkozott nemzetet. Amerika olyan ország jelenleg, amely nem tudta megakadályozni, hogy felkelők egy csoportja megrohamozza a Capitoliumot, nem tudott megnyerni egy erkölcsileg és technológiailag igen visszamaradott ellenség elleni háborút, nem tudott legyőzni egy olyan betegséget, amelyre létezik biztonságos és hatékony oltóanyag, és nem bízhat a kormányban, a médiában, a tudományos intézményekben, a rendőrségben vagy bármely más, a közjó érdekében működő intézményben – kezdi eszmefuttatását a vezető balliberális sajtóorgánum.

Joe Biden állítólag a jelenkor embere: megnyugtató jelenlét, amely tisztességet, mértékletességet és bizalmat áraszt. Ehelyett Amerika kapott egy önfejű, a hatalomért remegő, ambiciózus, de alkalmatlan elnököt – szögezi le a the New York Times.

Úgy tűnik, ő volt az utolsó ember Amerikában, aki felismerte, hogy bármilyen elméleti érdemei is vannak annak a döntésnek, hogy a megmaradt csapatokat kivonják Afganisztánból, a katonai és hírszerzési feltételezések, amelyekre ezt építették, hibásak voltak, a végrehajtás módja nemzeti megaláztatás és erkölcsi árulás, az időzítés pedig katasztrofális volt. Épp most emlékezik meg az ország az első nagy dzsihadista győzelemről 2001. szeptember 11-e kapcsán, közvetlenül azután, hogy 2021-ben a második nagy dzsihadista győzelmet aratták Amerika felett.

Egy másik ügyet is firtat az írás, amelynek kapcsán Biden azt javasolja a népnek, hogy kövesse figyelemmel a 3,5 milliárd dolláros költségvetési egyeztetési törvénytervezetet, amelyet a The Times című lapban Jonathan Weisman úgy ír le, mint „a nemzet védőhálójának legjelentősebb bővítése az 1960-as évek szegénység elleni háborúja óta”.

Amikor Lyndon Johnson megkezdte háborúját a szegénység ellen, az ahhoz kapcsolódó jogszabályok – az élelmiszerbélyegektől a Medicare-ig – kétoldalú többséggel születtek. Biden hasonló ambíciókkal rendelkezik, politikai eszközök nélkül.

A múlt héten Joe Manchin demokrata szenátor a The Wall Street Journal című folyóiratban közzétett egy esszét, amelyben ezt írta: „Nem támogatok egy 3,5 milliárd dolláros kiadást anélkül, hogy világos lenne, hogy a kongresszus miért hagyja figyelmen kívül az infláció és az adósság súlyos hatásait a meglévő kormányzati programok tekintetében.”

Vajon a Fehér Ház jobban figyel Manchin üzenetére, mint a titkos hírszerzői tájékoztatókra a gyors tálib győzelem kapcsán? Biden talán azt feltételezi, hogy a törvény elfogadása az idő múlásával egyre népszerűbb lesz, mint az Obama-care. Ez egy optimista forgatókönyv. Alternatív megoldásként olyan jogalkotási katasztrófát is elszenvedhet, mint Hillary Clinton 1994-es egészségügyi reformja – mutat rá a lap.

Ha a történelem megismétli önmagát, a 2022-es „félidőt” követően kérdésessé válhat Biden 2024-es indulása. Talán az mentheti meg a demokratákat – érvel a cikkíró Bret Stephens –, hogy Biden gyengesége arra csábítja Donald Trumpot, hogy a republikánus jelöltként induljon újra. Ebben az esetben van rá esély, hogy megnyeri a választásokat, a cikk szerint.

Persze nem lenne a New York Times a New York Times, ha nem mutatna kiutat a baloldali vezetőnek – a véleménycikk szerint ez azzal kezdődhetne, hogy Biden megtalálja a módját annak, hogy nyilvánosan elismerje adminisztrációja hibáinak súlyosságát. Az afganisztáni kivonás legszégyenletesebb aspektusa a külügyminisztérium hozzá nem értése volt, amikor az Egyesült Államokba érkező emberek ezreinek vonatkozásában a vízumok gyorsításáról volt szó. Az elnök megragadhatja azt a „stratégiai szünetet” is, amelyet Manchin javasolt, és arra késztetheti a képviselőház demokratáit, hogy fogadják el az 1 milliárd dolláros kétoldalú infrastrukturális törvényt, anélkül hogy a 3,5 milliárd dolláros megbékélési törvény „túszává válnának”.

Némileg pesszimista felhangja van Bret Stephens írásának – szerinte Biden egyiket sem teszi a fenti opciók közül. Az elmúlt hónapok eseményei valami igen aggasztót mutatnak az elnökről: büszke, rugalmatlan, és azt gondolja, hogy sokkal okosabb, mint amilyen valójában. Ez rossz hír az adminisztráció számára. Még rosszabb hír egy olyan ország számára, amelynek kétségbeesetten el kellene kerülnie egy újabb bukott elnökséget.

Ez persze még jó hír lehet Kamala Harrisnak – tegyük hozzá immár mi –, az ambiciózus, a Soros családdal jó kapcsolatot ápoló alelnöknek.