Olvasom Puzsért.

Jaj, dehogyis, nem szoktam. Nem azért, mert követem, vagy érdekel, vagy bármi reményt is fűznék hozzá. (Kérem, nézzék el nekem ezt az ösztönös felkiáltást, de Puzsért követni kicsit olyan, mint SM-felnőttfilmet nézni vagy cukorkát csórni a boltból, vagy követni a Facebookon a Modern Talking együttest. Az ember óhatatlanul restelli és mentegetőzik.)

Szóval nem követem én Puzsért, dehogy követem, csak szóltak. Felhívták rá a figyelmemet. Innen tudom, hogy Puzsér cikket rittyentett Nagy Feróról meg az ő Kossuth-díjáról.

„A Kádár-rendszer egykori csótánya feleslegesen vette a kritikákat a szívére, azok ugyanis épphogy nem a pop- és rockzenei életművének szóltak, hanem kifejezetten annak, ahogy az utóbbi tíz évben csótány létére szégyenszemre kutyának szegődött, hogy farkát csóválva szolgálja gazdáját néhány, asztal mellől odavetett finom falat reményében.

A Beatrice frontembere az elmúlt években módszeresen bontotta le magáról azt a képet, amiért az ország egy része valaha tisztelni tudta őt – Földes László Hobo szavaival élve a kutyák királyából a királyok kutyájává vált. Nagyon is jellemző erre a nyomorult feudális autokráciára, hogy az Orbán-rendszer a legnagyobb magyar művészeknek járó díjjal nem Feró csótányságát, hanem kifejezetten a kutyaságát jutalmazta. Nagy Feró éppúgy a hűségéért kapta a Kossuth-díjat, ahogy a negyvennégy éves Kovács Ákos, és ugyanezért kapja meg hamarosan a nemzet Majkája is.”

Mondjuk nem hiszem, hogy Feró a kutyaságáért kapta volna a díjat, hisz akkor észre sem vették volna, hogy létezik. Mindenki, aki neki díjat ad, vagy szeretettel gondol rá, az ifjúkora miatt adja, az akkori teljesítménye miatt, ami meghatározó volt az ország kulturális élete meg a visszaemlékező saját élete szempontjából is.

De ez nem így természetes? Ezek a handabandák annyira ostobák, és annyira nem a valóságról szólnak. Kicsit ízléstelenek is. Egy dolgozószobában ülő okoska véleményei ezek – nem csak Puzsér, az összes ilyen okoska véleménye ide tartozik –, akik magát az életet nem értik.

Mennyire hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki a 70 éves színésznőhöz odamenjen, lobogtassa a 25 éves fényképét, amely abból a filmből van, amelyért hetedikes korában megőrült, majd pattogjon, hogy neki az a néni kell, akire titkos örömöket élt át éjjelente.

Mennyire hülyének kell lenni ahhoz, hogy a 70 éves csatárhoz odamenjünk, és okoskodjunk, hogy rúgjon pont olyan gólokat, és neki nem jár az elismerés, mert most nem olyat rúg.

Ilyet csak az csinál, aki soha nem sportolt, soha nem vadászott, soha nem volt katona, soha nem mászott kötélen, soha semmit nem csinált, ami életveszélyes, amiből baj lehet, és ami értelemszerűen nem egy életen át továbbvihető, és egyszer be kell fejezni.

„Babos kendőt igazíts! Megérkezett a pezsgőspohár és a lazacos szendvics – az egykori csótány ma már az elithez tartozik. Karrierjének hiteles lezárása gyanánt esetleg megírhatná, és a Beatrice élén előadhatná a »Mégis kell« című szerzeményt.”

Ezen normális ember csak röhög.

Engedtessék meg egy kérdés. Puzsért tiltották már ki bárhonnan is? Ferót 81-ben egy híján az összes megyéből. Vették már el az útlevelét? Verte már rendőr az őrszobán?

Miről beszél ez az örökké retorzió nélkül hőbörgő ember? Mit kéne csinálnia Nagy Ferencnek 75 évesen? Csirkét darálni?

Ez olyan, mint amikor egy háborús hőst vagy öreg katonát kitüntetnek, és akkor jön egy civil, aki életében harctéren nem volt, puskát nem fogott, sebeket nem kötözött, veszélyt soha nem élt át, és elkezd tudálékoskodni, hogy a háborús hős már nem az, mint régen, nem az, mint húszévesen, ne kitüntetéseket vegyen át, ne a hintaszékben üljön, hanem elő a kardot, és rohangáljon az aknák közt.

Robi! Akkor én azt mondom, elő a valamit! Nem tudom, mit, mert teljesítményt eddig nem láttunk, csak pofázást. De akkor elő a darálót, és darálj nekünk.

Csirkét vagy akármit. Csinálj végre valamit. Valamit, aminek következménye is lehet. Amiből baj lehet. Amiből bajod lehet. Mert a pofázásból nem.

Elő a darálóval, Robi!