No, nem csak az történik mostanában, hogy az amerikai hatóságok átadtak egy listát a táliboknak, amin amerikai állampolgárok, zöldkártyával rendelkezők, valamint az amerikaiak civil afgán segítőinek a neve szerepel – hiába, az árulóknak mindig mindenhol és minden korban ez a jussa -, hanem az is érdekes, hogy

Rob Halford – bár ezt szerintem mindenki tudja – az angol Judas Priest énekese, aki diákkoromban igen nagy hatással volt rám. A Judas Priest volt az, ami megváltoztatta a zenei ízlésemet, a zenéhez fűződő viszonyomat, meg szerintem a sorsomat is. Mert minden, ami utána jött, minden újabb és újabb változás, állomás és dominó eldőlés annak volt köszönhető, hogy meghallgattam – mert leadta a magyar rádió – a Defenders of the faith c. albumukat.

Emlékszem, édesapám nagyon nem bírta elviselni az ilyesmit, és néha bejött a szobába, és megjegyezte:

A Breaking the Law szövegét természetesen én sem értettem, de ez a címfordítás nagyon megmaradt bennem.

Megjegyzem, az volt a jó korszak, amikor a szülők az ilyesmin felháborodtak, és nem értették, és sose értem miért ácsingóznak rajongók – bárminek a rajongói – a kedvenc stílusuk, zenekaruk vagy szubkultúrájuk elfogadására, hisz ezzel pont a lényege veszik el, pont az, amiért létrejött. És sose értem, miért jó valakinek, hogy az ő titkos kincse, és a baráti körének együvé tartozó összekacsintása imádnivaló nagynénik, és nyugdíjas ruhatárosok életébe költözzön.

Nem véletlenül tiltakozott Johnny Rotten, amikor a Sex Pistolst be akarták tenni a hírességek csarnokába (Rock And Roll Hall Of Fame), és nem véletlenül nyilatkozta azt, hogy a hírességek csarnoka egy húgyfolt.

Miközben a brit nagykövetség munkatársai az evakuált épület padlóján hagytak olyan dokumentumokat, amelyek a nekik dolgozó vagy hozzájuk állásra jelentkező afgánok személyes adatait tartalmazták – mint említettem, az árulónak mindig ez a jussa -, Heltai Jenőt olvasok. Az Álmokháza különleges mű. Eltér a többi Heltai regénytől, jobb is, meg rosszabb is bizonyos tekintetben. No, de erre most nem érünk rá, nem ez a lényeg. Van egy jelenet, amiben a frontról hazatért százados, Dr. Karmel Péter egy vak zongoristával beszélget, aki panaszkodik neki, hogy nem találja a helyét, amiket ő tud, a 90-es évek bús keringőit, azt már nem hallgatják, nem keresik, az újabb dolgok meg nem tudtak a szívéhez nőni.

Közben meg a neten elém kerül a Judas Priest 2021-es turnéjáról egy cikk, benne a teljes setlist, feltüntetve, hogy mely dalokat mikor játszották utoljára.

„Dissident Aggressor„ (First since 2009), Exciter” (First since 2005), „Rocka Rolla” (First since 1976).

A Rocka Rollát 45 éve nem adták elő, ami nem azt jelenti, hogy a dal 45 éves. Nem. A dal megjelent 47 éve!

A 90-es évek keringőit már nem hallgatja senki! – panaszkodik a vak zongorista Dr. Karmel Péter, fél karját vesztett századosnak 1917-ben.

Valami itt történt.

Ha kimegy az ember az utcára, tizenéves srácok hordanak olyan Metallica, meg Black Sabbath pólókat, a pólókon olyan albumok képével, amik a születésük előtt évtizedekkel jelentek meg. Ugyanazokkal a pólókkal rohangáltunk mi is, az utánunk jövők is, meg az azután jövők.

Master of puppets pólóban lógtak a buszon 1986-ban, 1996-ban, meg 2016-ban is. és fognak majd 2026-ban.

De az 1890-es évek keringőit nem játszotta a vak zongorista. Ami érthető. Mi sem szaladgáltunk Marlene Dietrich, meg Karádi Katalin pólókban. És nem firkáltuk rá az iskolapadra, hogy Szeleczky Zita. Pedig időben ugyanannyi. Ami egy mai nyolcadikosnak a Master of puppets, az lett volna nekünk Marlene Dietrich.

Ha beülnénk a deloreanba – a Vissza a jövőbe is rock and roll valahol, nem véletlenül nem avul el -, vissza kéne utaznunk a 60-as évekbe, és megnézni egy alternatív univerzumot. Mi lett volna, ha Biff megakadályozza, hogy Marty eljátssza azt a számot. Milyen lett volna az élet rock and roll nélkül? Mi lett volna, ha nem forgatja fel a világot ez a hihetetlen konzerváló erő?