„A hatalomért mindent”. Valahogy így gondolkodott. Részt vett a II. Géza meggyilkolására létrejött szervezkedésben, pontosabban ő hívta életre, holott már elérte, hogy az országban egy rövid időre ismét létrejött a dukátus rendszere, és megszerezte a hercegséget, ami természetesen nem elégítette ki. Az 1157 tavaszán II. Géza megölésére irányuló összeesküvése megbukott, és természetesen idegen hatalom védőpajzsa alá húzódott. Barbarossa Frigyes udvarába menekült és a császár döntőbíráskodását kérte.

Brüsszel ugye akkor még nem létezett, mint birodalmi központ.

Az 1158. január 13-ai regensburgi birodalmi gyűlésen nem sikerült elérnie célját, s ezután menekült a másik halalomhoz, ahhoz, ami a sors – pontosabban a történelem – fintora révén ugyanannak nevezte magát. Mármint Rómának, vagy Rómainak. A Bizánci birodalom kifejezés újkori eredetű. A Konstantinápolyban székelő császár magát Római császárnak hitte és nevezte, és amikor XII. Konstantin 1453-ban elesett a város védelmében, abban a hitben halt meg, hogy ő az utolsó római császár.

No, de még vissza a XII. századba, amikor a keleti Róma még erős volt, és Mánuel (1143-1180) – akinek felesége mellesleg I. (Szent) László királyunk lánya – udvarában örömmel fogadták, sőt, még a császár unokahúgát is hozzáadták. II. Géza halála után aztán Mánuel elérkezettnek látta az időt a katonai lépésekre is, de nagyjából annyit tudott elérni, hogy István megkapta ismét a hercegséget, ami kiváló ugródeszka volt, és a törvényes III. István uralma ellen szintén hatalomra törő II. László – igen, volt egy másik ellenkirály is, III. István unokaöccse – halála után, megkoronáztatta magát.

A koronázást Mikó kalocsai érsek végezte 1163. január 27-én. Lukács esztergomi érsek III. István pártján volt, ezért törvénytelennek nyilvánította IV. István uralmát és kiközösítette az egyházból.

Udvariasan megkérnék mindenkit, hogy a régi szép időket ne nevezze tisztának és szakrálisnak, és a modern kort meg ne okoskodja alászállásnak, meg romlottnak, mert az ember mindig is ember volt, és soha nem változik semmi. Csak a jelszavak.

És, hogy min gondolkodok a Képes Krónika lapozgatása közben?

Minden történelmi időszakot elneveznek valakiről. S nem véletlen arról nevezik el, amiről elnevezik. Nézem a videót, amit Szíjjártó Péter tett ki az oldalára. „Tucker Carlson eljött, megnézte és van véleménye. Egyet biztosan meg tudunk ígérni: amíg mi kormányzunk, illegális bevándorló Magyarországra nem teheti be a lábát.”

Ez a korszak, amiben élünk, az Orbán-kor. Akkor is Orbán korszak volt, amikor Gyurcsány Ferenc volt hatalmon. Igazából kicsoda Gyurcsány? Egy ellenkirály. Élete a hatalom megszerzésére irányul, de mivel a hatalommal kezdeni semmit nem akar, pusztán megszerezni, ezért soha nem fog, és nem is tudna naggyá nőni. Pedig nem tehetségtelen ember. De a történelmi léptékhez kellenek magasabb célok is. Neki olyan nincs.

Épp ezért marad mindig ellenkirály. Igen, ő egy modern értelemben vett ellenkirály. Hisz semmi nem változik, csak a jelszavak, a ruhák, a paravánok. Tehát a körítés. Szervezkedik, idegen hatalomban bízik, birodalmi központba rohangál. A hatalmat akarja magáért a hatalomért.

IV. István magát egyetlen fennmaradt írásos levelében III. Istvánként definiálta. Hogy Gyurcsány a borotválkozás közben a tükörben vajon mondja-e önmagának, hogy „Jó reggelt, miniszterelnök úr!”, azt nem tudhatjuk.

Talán egyszer majd kiderül.