Nagyon megy most Jakab Péter ripacskodása azzal a parizeres kiflivel.

Mit? Hogy a tisztelt olvasó nem látta? Á, ezt nem hiszem.

Mindenki tudja, aki egy kicsit is tájékozott, hogy Jakab Péter lefotóztatta magát, amint ül egy panelház konyhájában, egy viaszosvászon terítős asztalnál, és előtte parizeres kifli meg egy pohár tej.

Nézem azt a képet, és szívesen feltenném a kérdést: Jakab úr, mennyiért bérli azt a panelkonyhát az asztallal, ahol a nép egyszerű gyermekének látszik? Vagy a villájában alakítottak ki egy ilyen kis cuki fotózható sarkot? Javaslom tej helyett a csapvizet. Ez így még mindig burzsuj. Bár egy félig megrágott mackósajt esetleg gazdagíthatná a képet. Azért arra is kíváncsi lennék, hogy annak a lerobbant járgánynak mi lett a sorsa, amivel a kampánykörútjait járta! Mögötte az extrán felszerelt luxusautóval, sofőrrel, testőrrel.

Régóta divat ez a „nép egyszerű gyermeke vagyok” póz. Buci Gyuri – mármint Marosán – is mindig eljátszotta, hogy ha munkások közé ment, feltűrte az ingujját, Kádár meg hokedliról ette a paprikás krumplit.

Na, de nem is erről akartam beszélni, hanem egy téves gondolkodásmódról. Számos esetben, amikor a jobboldali sajtó megír valamit – például ennek a Jakabnak a dolgait –, unos-untalan visszaköszön a kommentekben, hogy „nem kell őket reklámozni” meg „szóra sem érdemes, nem kell velük foglalkozni”.

Nem kell velük foglalkozni? Ezt sosem értettem. Mint ahogy azt sem, amikor a Facebookon valaki törli a nem hajszálpontosan ugyanazon a nézeten lévő ismerőseit. „Én a komcsikat-libsiket törlöm” – mondják. Ez éppoly visszatérő, mint a „nem kell velük foglalkozni”.

Miért?

Hogy akar valaki meggyőzni bárkit is, ha csak az láthatja a véleményét, akinek amúgy is ugyanaz a véleménye. Hát, őt már nem kell meggyőzni. Persze ha valaki kötekszik, és folyton kellemetlen megjegyzéseket tesz, azt megértem. Az ember erre nem ér rá. De amúgy miért? Az életben létharc dúl a világra jövetel óta, és az ellenséget igenis ismerni kell. Hogy ki az ellenség? Igazából minden. De szerencsére léteznek ideiglenes, illetve hosszú távú szövetségek. A hosszú távúak lehetnek akár történelmi korszakokban mérhetők, vagy biológiai szinten akár évmilliókban is, de ezek akkor is csak szövetségek.

Mihelyt az ember megszületik, rögtön megkeresi az ellenségeit. Legtöbbször keresni sem kell, az ellenség azonnal megtalál minket. Ezt a természetfilmekben látni döbbenetes és valósághű módon. Amikor az újszülött lényt világra jötte után tíz másodperccel már támadja az univerzum. Támadja a lét, a létezés. Az élet ilyenkor mindig döbbenetesen valósághű. Mi, városi emberek – nem akartam megsérteni a falusiakat, de az ember elsősorban önmagáról beszél – nagyon elszoktunk már a valóságtól. Távfűtés, orvosi ellátás, hideg-meleg víz, éjjel-nappali üzlet, polgári erkölcs és polgári törvénykönyv segít abban, hogy elszokjunk tőle, és elkényelmesedjünk. És mi bizony el is kényelmesedünk. A városi ember már nem tudná elvágni egy csirke nyakát, míg nagyanyáinknál ez természetes volt, az élet velejárója.

S mivel ők még látták, hogy az élet harc, és a természet nem holmi jóságos anyuka, hát nem is vártak mást.
A libsiknél – pontosabban egyes amerikai egyetemeken – van egy haladó szellemű agybaj, az ún. safe place. Magyar jelentése: biztonságos hely vagy zóna, ahová ha valaki bevonul, ott tilos neki ellentmondani, bármit képvisel, mert az ellentétes vélemény „félelemkeltő”. Sőt, ott az ellenkező vélemény szélsőséges.

A nemzeti oldal bizonyos szubkultúráiban meg van egy olyan divatos nézet, miszerint ne küldjük a gyereket iskolába, hanem csak az ige kell, meg a szeretet, és az iskolában a gyerek úgyis csak libsizmust kap, a nő meg csak maradjon otthon, atyai szeretet tömje a fejébe a matematikát meg az informatikát. Nem beszélve a történelemről.

Ez valahol nem ugyanaz?

Micsoda marhaság! Az élet harc, és igenis a kölyköt ki kell küldeni a hülyék közé, mert kint, a valóságban rengeteg van, és szokja csak meg. Legyen csak ellenálló. Különben kikerül az életbe, felszáll egy buszra vagy villamosra, és fél óra múltán főbe lövi magát.

A hülyéket igenis ismerni kell. Az ellenkező véleményen lévő Facebook-ismerőstől kezdve a beteg társadalmi folyamatokig.

Na, ezért érdekes Jakab parizeres kiflije. Bár egy mackósajt még igazán elférne ott a tányéron. Így a csendélet kissé üres.