Bardóczi Sándor főtájépítész merészet álmodott, és mint kifejtette „az olyan természetvédelmi területeinken, ahol a biodiverzitás megőrzéséhez a kaszálórétek fenntartása a cél, a komplex feladat miatt szeretnénk meghonosítani a legeltetést…, a legelőnyomás elsősorban az ökoszisztémát szolgálja, és nem a nyájak vagy gulyák gazdasági haszna a fontos.”

Ennél jóval kevésbé cirkalmasan fejezte ki magát az a gazdálkodó, akivel kerékpározás közben Pécel és a főváros határában futottam össze. A főtájépítészi álomra stílusosan annyi volt a reakciója: marhaság. Ki és hogyan fogja őrizni a jószágot? Mifelénk, ami nincs lebetonozva, annak bizony könnyen lába kél. A lakóterülettől távolabb fekvő réteken könnyen egy teherautó platójára tévedhet néhány birka vagy marha. Ráadásul az állatokat rendszeresen itatni kell, nem valószínű, hogy a parkolóőrök vagy a közterület-felügyelők alkalmasnak bizonyulnak Kukorica Jancsi nélkülözhetetlen szerepére. Érteni kell az állatokhoz, nem csak úgy kicsapjuk őket a rétre. Hol fognak telelni a nyájak, ki fogja nyírni a birkákat, ki cseréli a téli almot? Megannyi fogós, ravasz kérdés, amihez nem elég a rovarhotel-portási képzettség.

Bár kétségtelen, festő ecsetjére kívánkozó kép lenne, amint Karácsony Gergely és udvartartása a Rákos-patak partján cifraszűrben, furulyaszóra kerékpározva vigyázná a nyájat. Ettől még a kiszáradt Bocskai úti méhlegelők is virágba borulnának.